6. fejezet

Sziasztok! Elsőnek, nagyon szépen köszönöm a kommentet! Másodjára, remélem, mindenki hallotta már a fiúk új számát, nekem nagyon tetszik! Harmadik, jó olvasást és pihenéssel teli hétvégét kívánok! 

Ui.:  Ha van egy kis időtök, nézzetek be ide: http://myonedirectionfanfiction.blogspot.hu/ Nagyon jó blognak ígérkezik (bár már most is az ), csak ajánlani tudom! 

6. fejezet

A csendes kis öblöt, hangos nevetésünk töri meg. Harry és én a szállásunkhoz közelebbi helyet választottunk lehorgonyozáshoz.

-          Te ha egyszer belelendülsz, tényleg nem tudsz leállni,- kacag továbbra is a göndör fiú.Van valami abban amit mond. Előszeretettel szórakoztatom a barátaimat, ismerőseimet a kosaras vagy esetleg családommal és velem történetekről.

-          Alapvetően vidám család vagyunk - magyarázom,- van, hogy hajnali egyig képesek vagyunk beszélgetni és felidézni a régi szép élményeket, attól függetlenül, hogy másnap munka, nekem pedig iskola van.

-          Bátyámmal volt közös szobánk, minden este valami hülyeséget műveltünk, a nővérem pedig mindig átszökött hozzánk…- meséli ő is mosolyogva. Ahogy egyre többet beszél magáról, csak még inkább úgy érzem, hogy meg akarom teljesen ismerni. Tudni akarom a kis titkait, furcsa szokásait; ha vannak. Például, hogy minden lánnyal flörtöl-e, vagy csak most velem, esetleg minősíthetem-e tényleg flörtnek.

-          Szoktatok találkozni? Vagy a munkád miatt nem?

-          Amikor otthon vagyok, minden hétvégén lejönnek hozzám Portsmouth-ba. A szüleim elváltak, de együtt élnek.

-          Mármint elváltak, de ugyan úgy együtt vannak?- kérdezem meglepve. Általában, ha elválnak az útjaik egy párnak, akkor után nem jönnek össze újra. Általában. De van valami átlagos egyáltalán Harry körül?

-          Öt évvel a válás után, Bob-al a bátyámmal rájuk nyitottunk a vendégszobában.

-          Ne!- nevetek fel, még, ha ez neki nem is vicces, nekem elégé.

-          De…- rázza a fejét vigyorogva, de látom rajta, hogy az emlék eléggé felkavarja. Jó lehetett, hogy a szülei újra együtt vannak, de mégis ilyen formában megtudni- igazából örültünk nekik, csak lehetett volna máshogy is tálalni. Kim akkor akarta elmondani anyuéknak, hogy gyereke lesz egy Hawaii pasitól, akit kereken fél éve ismert. Bob pedig felvette videóra, ahogy a fia énekel és megszerette volna mutatni nekik. 

-          Te meg azt akartad bejelenteni, hogy neked is gyereked lesz,- motyogom az orrom alatt, kuncogva a saját poénomon. A beszólásomat ő is meghallja, ezért az oldalamba bök, amire felvisítok.

-          Ez nem volt szép,- teszi karjait keresztbe maga előtt, és szúrós szemekkel felhúzza az orrát.

-          Nem tudlak sajnálni,- mosolygok rá gúnyosan, aztán megveregetem a vállát, amolyan, így jártál stílusban. A nap még mindig erősen tűz, ezért az árnyékban fekszünk, kettőnk között szőlő és barack darabok vannak egy kis tányérban. Közös bennünk, hogy imádjuk a gyümölcsöket.

-          Igazából, azt jelentettem be, hogy szakítottam a mennyasszonyommal- szólal meg halk, fájdalmas hangon. Basszus. Az első gondolatom, hogy mégis hány éves, hogy máris házasságra akarta adni a fejét? Kínomban ide-oda mozgok, szám szélét harapdálva próbálok rájönni, hogy mit is mondhatnék.

-          Igen, minden randit itt rontok el. Ezzel a kínos csönddel- nevet fel, de hamisan cseng.

-          Szerintem ez nem egy randi,- bököm meg az oldalát, mire összerezzen és felnyikkan. Nem tudom, mivel kéne elterelnem a figyelmét, sose volt még olyan ismerősöm aki szakított volna a mennyasszonyával…

-          És szerinted milyen egy rendes randi?

-          Hm, ez egy elég nehéz kérdés- nem fogom neki elárulni, hogy még nem volt részem ilyesmiben- talán egy jó mozifilm és utána séta valahol. De ezt csak a sokadik randin. Az első legyen nyugis, ahol megtudják egymást ismerni…

-          Szóvak, a helyszín nem is érdekes? Drága étterem vagy puccos bár?

-          Az csak elvonná a figyelmet. És szerintem feszengenének- rántok vállat.

-          És mit szólnál egy randihoz? Velem?- olyan könnyedén szól hozzám, hogy teljesen lefagyok. Komolyan randira hív? Pirulva nézek az arcára, hogy kiderítsem most viccel velem, vagy tényleg szeretne kettesben eltölteni velem pár órát. Jó, most is kettesben vagyunk, de egy randevú vele biztosan más.

-          Igazából, miért ne?- mosolyodok el, mire az arca is ellágyul és boldogan kérdezi, mikor lenne jó nekem- az elkövetkezendő két hétben itt fogok tartózkodni, azt hiszem ráérek.

-          Ma este mondjuk? Van pár elintéznivalóm, de kilencre végzek.

-          Jó, de ma, tényleg nem alszok nálad. Anya szerint lassan beköltözhetek hozzád,- forgatom meg a szemeimet, mert tudom, hogy igaza van. Ő csak vállat ránt, úgy látszik őt nem zavarja.

-          Jó kapcsolatod lehet apukáddal. Sokat mesélt rólad,- szólal meg egy kis csönd után. Nagyot sóhajtok, és inkább csak megrázom a fejemet.

-          Erről ne beszéljünk inkább. Ez… Túl bonyolult. Kérsz még gyümölcsöt? Ha nem akkor elrakom!- felállok a helyemről és próbálom figyelmen kívül hagyni az arcát amin annyi kérdőjel van, mint amennyi egy történelem könyvben. Sose szerettem a szüleimről beszélni, mert elszomorít a dolog. Igen, látszólag minden rendben, és sok családhoz is képest jó a kapcsolatunk. A gyümölcsös tálat elrakom a hűtőtáskába, a telefonomról pedig küldök egy üzenetet Blake-nek, hogy mi van vele és, hogy délután ráér-e beszélni egy kicsit.

-          A munkám miatt vagy ennyire tartózkodó velem?- kérdése meglep, egyrészt azért, mert a fülemtől pár centire szól, másrészt elég érdekes, hogy pont most, miután elhívott randira, teszi fel.

-          Szerintem nem vagyok veled tartózkodó. Egyszerűen csak…- hogy is tudnám elmagyarázni, hogy megértse- én ilyen vagyok- gratulálok Laura, ebből aztán megérti majd. Pislog párat, homlokát ráncolja, de nyugodtan foglal velem szemben helyet a kényelmes bőr ülőkén.

-          Volt már komolyabb kapcsolatod?- azt hiszem a mai nap a nagy kérdéseké lesz.

-          Nem,- igen kínos, főleg az arcát látva, de nem fogok hazudni neki. Pár másodpercig némán tátog, próbál valamit kinyögni, de végül nem sikerül neki- kicsit mással töltöttem és töltöm az éveimet, mint a velem egykorúak. Ne értsd félre, érdekelnek a fiúk- csak gratulálni tudok magamnak egyre jobban zavarba hozom magamat. Kínomban felnevetek, amihez ő is csatlakozik.

-          Értem, mit akarsz mondani, csak furcsa. A veled egyidős lányok általában már mindenen túl vannak- olyan piros lesz az arcom, mint az előbb evett eper. A mindenen túl vannak kifejezés rám végképp nem vonatkozik.

-          Nem szoktam diszkóba járni, házi bulikba is csak ritkán, ha van időm.

-          Nem is néztem volna ki belőled. Te normálisnak tűnsz.

-          Valóban? Te is utálod a diszkó zenét?- csillan fel a szemem. Kevés emberrel találkoztam, aki ugyan így gondolná. Vigyorogva bólint.

-          Van egy-kettő amit meghallgatok, mert van valami szövege, de a nagy részétől kiakadok… Niall imádja, vagyis egy bizonyos alkoholmennyiség után.

Harry mesél pár vicces történetet arról, hogy milyen is Niall, mikor többet iszik, mint amennyit kellene. Az asztalon táncolástól egészen addig, amikor megölelt egy rendőrt aki megállította őket este, hazafelé egy bárból. Meglep, hogy ők is eljárnak szórakozni. Tényleg azt gondoltam, hogy ők egész nap dolgoznak, csak aludni szoktak, meg nőkkel összejönni mint James Bond.

-          Hobbid is van?

-          Laura, nem robot vagyok- nevet fel, de közben megdob egy párnával, ami elől gyorsan elhajolok- szeretek sportolni, golfozni szoktam főleg.

-          És tudsz is?- húzom fel a szemöldökömet gúnyosan. Nem bántásból kérdezem, de az arca, ahogy durcássá válik… Élvezet nézni!

-          Egyre szemtelenebb vagy!- olyan gyorsan pattan fel, hogy alig bírom követni a szememmel, menekülni pedig nem is tudok. Könnyedén kap a karjaiba, én pedig sikítani kezdek, min a fába szorul féreg. Zavartan rám néz és közelebb húz a mellkasához.

-          Miért vonyítasz?

-          Ne dobj be kérlek!- ez a hajó jóval nagyobb mint a miénk, és egyben magasabb is. És amúgy se szeretek ugrálni, mert mindig kiesek a melltartóból.

-          Nem állt szándékomban- mosolyog le rám. Göndör fürjei már megszáradtak, de most még jobban szanaszét állnak, izmos mellkasán egy-két tetoválás van, a felkarján pedig feliratok vannak, amiket nem tudok elolvasni, mert olyan kacskaringós betűtípussal készültek.

-          Akkor jó,- szólalok meg végül. Egyáltalán nem zavar, hogy a karjaiban tart, sőt nagyon jó érzés. Szokatlan ugyan, mert most nem a fiú barátaim szorongatnak, hanem olyasvalaki, aki tetszik.

-          Gyönyörű vagy, mikor mosolyogsz- suttogja halkan- és amikor elpirulsz- nevet fel, amikor meglátja vörös arcomat. Tovább vigyorgok, érzem, ahogy a gödröcskéim szinte lyukat fúrnak az arcomra.

-          Köszi- motyogom. Szemei ragyognak, aztán tétován közelebb hajol hozzám, én pedig résnyire nyitom a számat, de, végül a homlokomra lehel egy apró csókot. Azonnal összezárom az ajkaimat, hogy meg ne lássa. Fejem még élénkebb árnyalatot vesz fel, de nem próbálom takarni. Ha én úgy se tudok értelmes bókot kinyögni, legalább lássa, hogy jól esnek a szavai, érintései. Percekig áll így velem, és csak egymás szemébe nézünk, aztán telefoncsörgésre azonnal pattanok, így kis híján leesek a földre, de gyorsan utánam kap, aztán óvatosan lerak. A telefonomhoz szaladok, és a képernyőre pillantva, azonnal fogadom a hívást.

-          Szia, apa! Baj van?

-          Szia! Nem dehogy, csak anyád szeretné tudni, hogy mikor jöttök vissza, mert akkora csinál vacsorát.

-          Ó, rendben. De még csak fél három van.

-          Ismered. Mindennel időben kész akar lenni, aztán úgyis elkésik vele. Mit szólnál a hét órához?

-          Oké- váltunk még pár szót az időjárásról, ugyanis holnapra és holnaputánra is rossz időt mondanak. Harry kérdőn néz rám, mikor bontjuk a vonalat és visszarakom a helyére a telefonomat.

-          Vacsorameghívás ma és rossz idő holnapra.

-          Akkor nem vacsorázni viszlek- vonja meg a vállát- a viharról meg tudok. Ezért jó, hogy hoztam magammal olvasnivalót, meg kártyát.

-          Szoktál olvasni és kártyázni?- ámulva nézek rá.

-          Huszonkét éves vagyok, furcsa, de már mind a kettőt megtanultam- nyújtja rám a nyelvét.

-          Szóval, huszonkét éves vagy!- kiáltok fel és rögvest elfelejtem az eredeti témát.

Sóhajt egyet és motyog valami olyasmit, hogy nők, de nem figyelek rá- ne keress ősz hajszálakat. Nincsenek.

-          Jobb is. Nem bírom a fehér hajú pasikat- bólintok. Aztán egyszerre nevetünk fel.

Órákig beszélgetünk és fürdünk a még forró tengerben, közben kivesézzük a kedvenc filmjeinket is. Meglep, hogy a munkája ellenére, mennyire képben van a sztárok, sporthírek és egyéb normális, mindennapi dolgokban. Állítása szerint ő mindennapi, csak a munkája nem. Inkább nem megyek bele ebbe, lehet jobb, ha keveset tudok a munkájáról. Ugyanakkor válaszokat akarok kapni, mégis, mikor feltenném az első- normális- kérdést, megjelenik a férfi élettelen teste. Hat óra után indulunk vissza, most kivételesen mellette állok és nem a hajó elején ülök. Egyik kezével a kormányt fogja, másikkal pedig átkarolja a vállamat. Mosolyogva, és szigorúan csak előre nézve lépek kicsit közelebb hozzá. Biztonság érzet és valami teljesen más, teljesen új, lepi el testemet. Nem csúsztatja lejjebb a kezét a derekamra vagy a fenekemre, amit díjazok, eddig nem a tapló, tapizós fajta.

Fél óra múlva már a kikötőben állunk, pár szót vált a mellette kikötővel én pedig egy sziklára ülök le addig. Elámulok a tökéletes angolságán és az irigység fog el, hogy nekem ilyen akcentusom sose lesz. Büdös brit! Mázlista. A világoskék fürdőnadrág, túlságosan is jól áll rajta- állapítom meg magamban. Izmos teste van, Blake ősemberesnek mondaná, de engem mindig a biztonság fog el. A kockás izmokat meg már nem is merem sokáig nézni, félő, hogy leolvadok az aktuális ülőhelyemről.

-          Aranyos házaspár- a kezembe tartott táskát azonnal elveszi tőlem és a vállára akasztja.

-          Jól áll nagyon- vigyorgok rá. A kék, pink virágos táskám nem éppen egy férfiaknak szánt darab. Kezét félig előre nyújtja, csuklóját előre behajlítja, és mint ahogy a pirított lányok szokták felvisít.

-          Ú, akció van a H&M-ben! Gyere kincsem, az a ruci pont rád illik,- mutat a strandon álló, legalább száz kilós nőre, akinek a ruháját egy lepedőhöz hasonlítanám. Még jobban elkezdek nevetni, ahogy különböző tippeket ad, hogyan is kéne a hajamat ápolnom, miféle pakolást kenjek az arcomra. Csípőjét ide-oda riszálja, hajába is beletúr, de nem olyan szexisen ahogy szokta, hanem úgy, hogy a kisujja félreáll. Hasamat fogva és könnyeimet törölgetve érkezünk meg a mobil házunkhoz, ahol apa és Blake ülnek.

-          Akkor áll még a vacsora meghívás?- fordul felém Harry, miután köszönünk a többieknek, és lerakja a cuccomat.

-          Persze,- válaszol helyettem apa.

-          Rendben, negyed óra múlva visszajövök, csak lezuhanyozok- tétován megáll előttem, én pedig csak reménykedni tudok abban, hogy apa és Blake inkább a fákat találják érdekesnek, mint minket. Ad egy puszit az arcomra, aztán sarkon fordul és hosszú léptekkel eltűnik az úton a parkoló felé. Megpróbálom elkerülni a kínos kérdéseket, ezért én is elindulok fürdeni, de Blake megtalál pont mikor egy szál törülközőben vagyok és a ruháimat válogatom ki. Vizes hajammal nem foglalkozom és pironkodva mesélem el a mai nap történéseit neki.

-          Még egy csók se volt?

-          Azért a lényeget megfogtad- bólogatok elismerően, ugyanis én a lelki részéről beszéltem, mintsem a testiekről.

-          Na jó, ma még megkímélem a srácot, de mire vár? Lehet soha többet nem látjátok egymást,- ránt vállat. Hiába van igaza, rosszul esik amit mond. Sose volt még kapcsolatom, legalábbis normális fiúval. De remélem, hogy ez nem egy két hetes kis dolog lesz, hanem… Mit várok igazából? Több évvel idősebb nálam, a munkája se hétköznapi és több mint ezer kilométer fog minket elválasztani 18 nap múlva. A megtakarított pénzemből maradt még valami mennyi és jó lesz, hogy augusztusban is fogok dolgozni három hetet Angliában, de… Ez nem olyan távkapcsolat, mint ami a bátyám és a második barátnője között volt. Négy óra vonattal, nem nagy táv. És nem is olyan drága.

-          Rám vall, hogy végre egy normális fiút találok, de Angliában,- forgatom meg szemeimet. Blake csak szorosan magához ölel, majd felajánlja, hogy kiteríti a törülközőmet, amíg én telefonálok a bátyámmal. Évente többször szoktunk találkozni, hála a jól fizető állásának… Ha minden jól megy akkor egy vagy talán két hetet még nála töltök, mielőtt Angliába mennék.

-          Szia!- pár csöngés után rögtön felveszi- képzeld ma megvettem a jegyedet!- szinte kiáltja a telefonba.

-          Tényleg?

-          Igen, tegnap apával is beszéltem, és úgy beszéltük meg, hogy egy nappal miután haza mentek, akkor jössz. A ruháid miatt ne aggódj, mert majd nálam kimossuk, Esther pedig úgyis vásárolni akar vinni a szülinapod alkalmából,- hadarja el másodpercek alatt. Ádám nem szereti a fölösleges mondatokat, pont ezért jövünk ki ennyire jól. Sose féltem elmondani neki valamit, és még egyszer se volt olyan, hogy harapófogóval kellett volna kihúznia belőlem, hogy mi bánt. Ádám és a barátnője Esther egy tévénél dolgoznak, ahol Esther a szerkesztő a bátyám pedig a műsorvezető. Kiskora óta, miután egyszer pár napot töltöttünk Dániában, imádja az országot és a nyelvet is. Már az egyetemet is kint végezte, de akkor még gondolkozott a haza jövetelen… A szüleimnek nehéz volt felfogni és megbarátkozni a gondolattal, hogy már nem költözik vissza. Négy évig reménykedtek, reménykedtünk, miközben tudtuk, neki jobb ott. Tíz perc múlva le kell tennie mind a kettőnknek, mert megérkezett a kondi terembe, engem pedig anya kért meg, hogy segítsek neki.

-          Szóval, Harry és közted mi is van pontosan?- nem köntörfalaz, amivel meglep. Lehet, sokat beszélt mostanában Ádámmal?

-          Nem tudom.

-          Tudod, hogy elmondhatod- mosolyog rám bíztatóan.

-          Nincs semmi amit elmondhatnék. Kedves és nagyon tetszik, de…

-          Messze van,- fejezi be helyettem a mondatot, mire bólintok egyet. Egyszerre sóhajtunk fel, ő azért mert végre találtam valakit akivel boldog vagyok, de mégse lehetek vele, én pedig azért mert meglátom Harry-t közeledni. Fehér kék kockás inget és fehér vászon rövidnadrágot visel, lábán pedig egy fekete Nike cipő van. Lebarnult bőrétől elüt a fehér szín, de a kontraszt imádnivaló. Imádnivaló? Mikor használok én ilyen szavakat?

-          Jó estét,- anya felé nyújt egy üveg bort, amit eddig észre se vettem nála. Apa az apró kis konyharészből nagy edényt hoz, ami még gőzölög.

-          Bolognai lesz.

-          Remek,- szólok aztán hellyel kínálom vendégünket. Fogalmam sincs, hogyan kéne viselkednem vagy mondanom anyuéknak vele kapcsolatban. Sose vittem még haza senkit vacsorára. Anya rendesen megpakolja a tányérját, és látom rajta, hogy szemei egy pillanatra elkerekednek, de aztán megköszöni és neki kezd az evésnek.

-          Igaz, hogy még pár hét, de szerintem már ihatsz bort,- mosolyog rám apa és elkéri a poharamat, amit tele tölt borral. Vörös és édes. A legjobb választás.

-          Mert amúgy nem szoktam- forgatom meg a szemeimet.

-          Nem kell titkolni, hogy alkoholista!- vigyorog Harry, mire felnevetünk. Anya a családjáról kezd kérdezősködni, amiért hálás vagyok, mert túl sok mindent nekem se mondott. Boldog mosollyal az arcán mesél a szüleiről és a testvéreiről, néha apa is mond egy-két kínos de szerintük aranyos dolgot rólam.

-          Na és a kisfiad hány éves?- apa olyan nyugodt hangsúllyal kérdez, amitől a hideg is kiráz. Felhúzott szemöldökkel nézek rá és óvatosan megkérdezem, hogy mit akart mondani, hátha összekevert valamit, de nem.

-          Nincs fia, apa- nevetek fel erőltetten és segélykérően anyára nézek, de ő se nevet. Idegesen kapkodom a tekintetemet hármójuk között. Miről tudnak amiről én nem?