1.rész

Sziasztok! Köszöntök mindenkit a blogon, remélem tetszeni fog az új történetem. A részek valószínűleg hetente fognak érkezni, a véleményeket szívesen fogadom! Jó olvasást! 

1.rész

Hulla fáradtan húzom fel a kinti sportcipőmet és próbálom az álmosságot kidörzsölni a szememből, de csak azt érem el, hogy apró fehér csíkok jelennek meg előttem.

-       Remek,- motyogom rekedt reggeli hangon és kinyomom a bejövő hívásomat. Dávid, a személyi edzőm, aki ebben az évben segít, hogy a lehető legjobb kondim legyen az egyetemi felvételikre, minden hajnalban velem tart kocogni. Átverekedem magam a kutyáimon, akik nem törődve az idővel- fél hat- örömmel fogadnak, majd kilépek az utcára, ahol már vár rám- Jó estét,- köszönök.

-       A humorod még kora reggel is pocsék,- morogja felém, majd egyszerre nevetünk fel- hogy vagy? Izomláz?

-       Arra is fáradt vagyok, hogy érezzem-, rázom meg a fejemet és megpróbálok vállat rántani, de annyira be van állva, hogy nem mozdul teljesen.

-       Mennyit aludtál?

-       Talán hat óra is volt, de nem vagyok benne biztos. Mindegy, inkább menjünk,- legyintek és elkezdek nyújtani, követve az utasításait. Sose szerettem panaszkodni, mindig is fölöslegesnek tartottam, mivel előrébb nem jutok vele, csak magamat hergelem. Persze, néha jó a fájdalmas önsajnálatba merülni, sajgó végtagokkal, de olyankor inkább magam vagyok.

-       Tudod, hogy utálom, mikor keveset alszol…- kezdené a szokásos szövegét, hogy mennyire is egészségtelen és így nem tudok majd teljesíteni, de félbeszakítom.

-       Hát még én hogy utálom!- viccelődök, miközben a lábamat felhúzom a hasamhoz, másik kezemmel pedig a ház falának támaszkodok. – Muszáj volt befejeznem az esszét.

-       Pokolba már ezekbe a hülye esszékbe… Ha értelme is lenne,- sóhajt fel, aztán inkább csak elhallgat és megigazítja a szivárványszínű cipőfűzőét. Sokszor átbeszéltük már, hogy fölösleges ennyi lexikális tudás, hiába erőltetik bele a fejünkbe, sok haszna nem lesz később. Ez az egyik ok, amiért nem szeretnék egyetemre is itt járni. Az angol nyelvet hetedikes korom óta imádom, de nem trendből, mint sokan mások. Sőt, nem is London a kedvenc városom a sok piros buszával, hanem inkább a vidéki kis városok, esetleg a hangulatos tengerparti helyek. A szüleim könnyen megbarátkoztak a ténnyel, hogy kislányuk is külföldön fog tovább tanulni, nem csak a bátyja, aki már Dánia utcáit koptatja.

Lefutva a szokásos körünket, elbúcsúzunk egymástól én pedig rohanok zuhanyozni. Jól esik felfrissíteni magamat, mert hiába van még hajnal, a nap már erősen dolgozik, június révén. Könnyed reggelit készítek, majd a tízóraimat is egy dobozba teszem, aztán felöltözök és indulok is. Szeretek korán a városba érni, ilyenkor van időm lassan sétálni, nem kapkodni és meginni egy kávét is. Általában könyvvel a kezembe leülök a főtéren egy padra, ahol később az osztálytársaimmal találkozok. Itt szoktuk bevárni egymást, hogy vidámabban induljon a nap. Tomi,- aki minden egyes mozzanatom, mondatom miértjét tudja,- érkezik meg először. Szokásos kérdések után, előkapja a telefonját és kétségbeesetten elkezdi rendezgetni a haját.

-          Minden rendben?

-          Persze. Vagyis… Állatira izgulok a délután miatt.

-          Szandi?- puhatolózok. Aprót bólint, aztán rögtön visszafordul a telefonja felé. Annak ellenére, hogy 17 éves, még mindig nagyon szégyenlős, ha lányokról van szó. Pedig megőrülnek érte, ő mégis zavarba jön, és nehezen kezdeményez. Sötét barna haja van és zöld szemei, izmos és magas, tipikusan az a fiú, akiért mindenki megőrül, de mégse kapja meg senki.

-          Délután megyek ki hozzá, jössz?- szólal meg végül halkan és óvatosan, minden egyes szavát megválogatva. A mosoly lehervad az arcomról és csak hümmögni tudok. Úgyis tudja a választ. Amikor csak tudok, kimegyek hozzá a temetőbe.

-          Vigyázat!- kiáltja egy ismerős hang a közelemből, én pedig gondolkodás nélkül lehajtom a fejemet a térdeimre és a kezeimmel is védem magamat. Nagy csattanás hallatszik, aztán röhögés, így óvatosan felemelkedem. Már rutinná vált, hogy ha a csapat hülyéje megérkezik, akkor mindenki vigyázzon vagy fusson amerre csak lát. Dave, három éve költözött Amerikából Magyarországra, de a temperamentuma, a csínytevései megmaradtak.

-          Mit csináltál, te szerencsétlen?- kérdezem szigorúan, majd az ujja irányába fordulok, ahol egy nálunk fiatalabb tizenéves, elég lenge öltözékét nézegeti, káromkodások közepette.

-          Lehet, hogy vizes lett,- vigyorog rám és próbál bűnbánóan nézni, de nem igazán sikerül neki.

Nevetve és jókedvűen esünk be a termünk ajtaján, miután mindenki megvette a reggelijét a városban, később a büfében. Az osztálytársaink felénk fordulnak és a nagy részük köszön nekünk, a többiek pedig csak egy lesújtó pillantással illetnek minket. Mindig is megosztó személyiségek voltunk, bár én inkább a háttérben maradtam mindig, kerültem a bajt inkább. Csöndesen pakolom elő a cuccaimat, majd unottan várom a következő egy nap, sőt egy hét kínlódását. Mert dög melegben, kedvtelen tanárokkal és sok agyilag csökkent diákkal csak szenvedni lehet. Bár a fiúk feldobják az órákat általában, most ők is fáradtak és nyúzottak az át videojátékozott esték miatt. Az utolsó óránk elmarad, így boldogan hagyom el az iskolát, és arra számítva, hogy otthon csönd és békesség vár, csupán a kutyáim lesznek, akik könyörögni fognak egy kis játékért. Ennek ellenére, szüleimet is otthon találom, tucatnyi bőrönd kíséretében.

-          Lemaradtam valamiről?

-          Á, Laura, milyen volt a suli?- anya zilált kinézettel rohan felém, de el is megy mellettem, majd másodpercekkel később egy zacskó almával jön vissza.

-          Remek. De mi ez az egész?

-          Apád elnézte a foglalást, holnaptól van már szállásunk. Betelefonáltam az iskolába és Dáviddal is beszéltem- anya dühösen pillant apa felé, aki egy puszit nyom a fejem búbjára és kisiet a garázsba.

Lassan tíz éve Horvátországot látogatjuk meg minden nyáron, általában három hétre, amit hajózással, búvárkodással és tényleges pihenéssel töltünk.          Nem egy tipikus bulizós hely, de nekem pont ezért tetszik, mert ki tudok kapcsolódni. Persze, a közelebbi nagyvárosban vannak szórakozásra alkalmas helyek, amit néha meglátogatok, főleg ha ismerősök is velünk tartanak, de egyedül se rossz.

-          Rohanok!- kiáltok fel boldogan és a szobámba sietve kirántom a szekrényeket, a fehérneműimet mind besöpröm egy zacskóba aztán folytatom a többi pólóval, zoknival, fürdőruhával. A számítógépemet is a megfelelő táskába rakom, mivel anélkül nehezen tudok kommunikálni az otthoniakkal.

A pakolással rövid időn belül elkészülök, tekintettel arra, hogy anya a kapkodástól már a mosógéppel is veszekszik. Szegény, képes túl aggódni a dolgokat, főleg utazások előtt… Én a szöges ellentéte vagyok, szinte bármilyen helyeztet képes vagyok kezelni. Persze van amikor könnyelműen veszem az akadályokat, emiatt kerültem már bajba, de utána mindig kitudtam mászni a csávából.

***

Unokanővérem, Blake, aki szüleivel Észak-Angliában él, minden nyarat itt tölt, mondván, egész évben az esőt és a nyálkás időt kell elviselni, legalább júliusban és augusztusban napozhasson egy kicsit. Idén a barátjával jött, akivel karácsonykor már találkoztam; szimpatikus fiú. Második napja vagyunk már az egyik legnagyobb horvát szigeten, ma volt szerencsénk delfint is látni, igaz csak nagyon rövid ideig, de nekem az a pár perc is sokat jelentett. Egy lenge, térdig érő ruha mellett döntök amit enyhe sminkkel dobok fel. A tükörben nézek és ahelyett, hogy órákat töltenék előtte, közben siránkozva, hogy itt-ott van felesleg, inkább csak büszkén bólintok. Nyolc hónap alatt sikerült tíz kilótól megszabadulnom. Nem, nem volt egyszerű, de mindig a cél lebegett a szemem előtt; szinte üvöltött a fülembe, minden egyes lusta pillanatomban. A sok mosolygó emberrel ellentétben, én nem mindig vigyorogtam, ha a zöldségekről és a kevés ételről volt szó. Most se vagyok egy pálcika, de mára kimerem jelenteni, hogy olyan testem van, amit mindig is irigyeltem, akartam. Előtte se szomorkodtam vagy nyafogtam, ebből a szempontból megnyugvó típus voltam.

-          Laura,- csörtet be mindenféle kopogás nélkül a szobámba Blake- ú, nagyon tetszik ez a ruha.

-          Köszi,- mosolygok rá, aztán én is végig mérem- nekem viszont nem tetszik a fekete póló és szürke nadrág összeállítás,- rosszallóan rázom a fejemet. Jó alakja van, igaz, kissé túl vékony, de a mostani fiúk ideálja, szép szemei és vöröses barna haja van. Ennek ellenére, sokszor hord sötét ruhákat.

-          Én is szeretlek,- ránt vállat lazán. – Mehetünk?- bólintással adom tudatára, hogy készen állok a ferde estére. Mármint az ő és a barátja ferde estéjére, mert én sose szoktam inni annyit, hogy ne legyek tudatomnál, esetleg butaságokba menjek bele.

Lassan, ráérősen sétálunk a parton a vizet és a kisgyereket nézve, néha feldobunk egy-egy témát, de mindannyian elveszünk a nézelődésbe. A vöröses nap, gyönyörűen süt a kék tengerre, pár hajó még a vízen van, de a többsége már visszatért a kikötőbe.

-          Szóval, mi a helyzet az egyetemmel?- fordulok a páros felé, akik érdeklődve hallgatnak.

-          Amennyire utáltam az elején, mostanra imádom,- szól unokatestvérem, majd barátja felé fordul, aki egy évvel fiatalabb, még csak most érettségizett.

-          Szerintem egy évet halasztok, lehet dolgozok vagy csak önkéntes munkát végzek,- Robert lazán vállat ránt. A családja az egyik leghíresebb angol csokoládégyárat üzemelteti és karbantartja, így simán megtehetné, hogy utazgat egy évet, esetleg a semmittevésbe süllyed. Szimpatikus srác és a legfontosabb, hogy nagyon szereti Blaket.

Megérkezünk a bárba, ahol a gyöngyfüzérek és fények már égnek, kellemes hangulatot teremtve a fiatalok és középkörű párok számára. Szememmel rögtön a teraszt pásztázom, hátha akad egy-két helyes fiú. Sose voltam a merész, bevállalós lány, de nézelődni annál jobban szeretek. Leülünk a korlát melletti fotelekbe, aztán csöndesen elmerülünk az itallapban, amin a régi koktélok között, újakat is találok.

-          Blake?- a pincér fiú mosollyal és két puszival az arcán köszönti, aztán felénk fordul. Tipikus, engem nem ismer meg.

-          Davos, ő itt az unokahúgom, Laura, ő pedig Robert a barátom,- az utolsó szót erősen kihangsúlyozza, amire csak összenézek a velem szemben ülő fiúval és vigyorogva kacsintok egyet.

-          Mit kértek?- Davos lelkesedése alább hagy egy keveset, ezért inkább a munkájával foglalkozik. Málnasziruppal higított vodkát kérek, a szerelmes pár- akik éppen elmerülnek egymás szájában- tequilát rendelnek.

-          Jézusom, nézd azt a fiút!- rúg a lábamba Blake, mire felnyikkan. Tényleg, létfontosságú volt, miközben rá figyeltem… Feltűnően hátra fordulok, ahol egy magas, szőke hajú fiú áll, fehér pólóban és farmer nadrágban, nyakában apró fadarabokból álló nyaklánc van, lábbelije pedig csak egy papucs. Jól néz ki, mi több szexi; de valahogy mégse fog meg.

-          Hm, nem rossz,- szólal meg helyettem Robert mire hangosan felröhögünk.

-          Tényleg jó, de nem.

-          De miért?- sóhajt fel szomorúan Blake, aztán sértődött barátja felé fordul, - ne duzzogj, nem cseréllek le.

-          Mert egy, biztos van barátnője, kettő, az arcára van írva, hogy nagyképű. Bár meggyőződésem, hogy szegénykének kocka hasa van…- vigyorodok el.

-          Szerintem alacsonyabb is nálad,- hozza ki rendelésünket Davis, aki ezek szerint hallott a kis eszmecserénket- mellesleg tényleg foglalt- szúrja közbe. Elégedetten nézek unokanővéremre, aki csak összehúzza a szemöldökét és megrántja a vállát. Utálja, ha nincs valamiben igaza. Tényleg aranyos tőle, hogy próbál nekem fiút találni, de néha jobban érdekli őt a dolog, mint engem.

-          Köszi, Dav,- biccentek felé, aztán koccintásra emelem a poharamat.

-          Arra, hogy ezt az évet is túl éltük,- vigyorog Blake, mire csak szemforgatást kap.

-          Téged se a humorod miatt szeretünk!- sóhajt fel drámaian Robert, ezzel egy kisebb vitát generálva kettőjük között.

Amíg ők egymás családját melegebb éghajlatra költöztetik,- szenvedélyes pár az egyszer biztos- addig én az italomat kortyolgatva fordulok körbe. Úgy látszik a szőke hajú srác, tényleg nem egyedül érkezett, mert a társaságában még két fiú és egy csinos lány is van. Az egyik fiúnak barna, kócos haja van, csíkos pólót visel, poharában pedig valami narancssárga löttyi van. A mellette lévőt nem látom, ezért visszafordulok a mostanra nyugodt pároshoz.

-          Jó estét,- köszön egy vékony férfihang németül, mire a hang irányába fordulok. A fiatal srác a színpadon ül egy széken, kezében gitár, előtte pedig egy mikrofon- ezen a héten én fogok énekelni, és kérem, ne fogják vissza magukat, táncoljanak nyugodtan, kérjék fel a szép hölgyeket!

-          Hallottad? Gyerünk,- pattan fel Blake azonnal, mire Robert segélykérően néz rám.

-          Te barátnőd, most akkor viseld is el,- nevetek fel.

-          Köszi, nem vártam mást,- nyújtja rám a nyelvét drága rokonom, aztán kezénél fogva rángatja a tánctérre a barátját.

 Romantikus, de nem kifejezetten lassú zenével kezd, pont olyan, amire lehet táncolni. Mosolyogva és cseppet se irigykedve nézem az aranyosabbnál aranyosabb párokat, bár akad pár egyed, akik túl szenvedélyesre veszik a figurát. A szőke srác a barátnőjével csatlakoznak, és vihogva lépkednek ide-oda. A csíkos pólós fiú éppen telefonál, aztán hirtelen pattan fel, és poharát az asztalra csapva, sietve távozik. Tekintettemmel végig követem, aztán szomorúan nyújtózkodom, hogy továbbra is láthassam kerek fenekét és izmos combjait. Régen láttam ennyire formás hátsót, az egyszer biztos. Előveszem a telefonomat, lerovom a szokásos köreimet a közösségi oldalakon, aztán nagyot sóhajtva zsebre tenném a telefont, de hirtelen megszólít valaki, amitől elejtem a készüléket. Pillanatok alatt veszem fel és vágom zsebre, aztán felpillantok.

-          Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni,- mondja a göndör fürtökkel rendelkező fiú. Zöld szemeivel arcomat térképezi fel, aztán újra megszólal- van kedved táncolni?- annyira meglepődök kérdésen, hogy másodpercekig csak bámulom, és el is felejtek válaszolni,- oh,- elhúzza a száját, majd hevesen artikulálva megkérdezi, hogy beszélek-e angolul.

-          Bocs, igen, csak…- inkább félbe hagyom a mondatot, majd inkább a pólója feliratára vezetem a szemeimet, amin angolul azt hirdeti, hogy ő egy limitált kiadás- tetszik a felsőd,- mosolygok rá.

-          Köszönöm!- akcentusából azonnal rájövök, hogy ez az anyanyelve- nos, van kedved táncolni?- nagy lapát kezét felém nyújtja, amit halvány pírral az arcomon elfogadok és felállok, majd hagyom, hogy maga után húzzon a tánctérre. Útközben elhaladunk Blake- Robert páros mellett, akik szemöldöküket vonogatva tátogják, hogy mennyire helyes a fiú.  

-          Laura vagyok,- lehet, hogy több nem lesz a táncnál, de mégis szeretném tudni a nevét, hogy későbbiekben, ne a göndör félisten nevet viselje.

-          Harry,- mosolyog rám, aztán egyik kezét derekamra simítja, másikat pedig mellmagasságba tartja kettőnk között. A zene nem hangos annyira, így kellemesen elbeszélgetünk; igazán jó társaság. A brit humor,- a rágalmakkal ellentétben- szórakoztató, néhol zavarba ejtő.

Társaságában gyorsan feloldódok, könnyedén mesélek neki magamról, de őt se hagyom szótlanul, folyamatosan kérdezősködöm, közben próbálok rájönni, mennyire is vagyok idegesítő. Aranyos mosolyától és vidáman csillogó szemeiből azonban semmit se tudok kiolvasni, ezért inkább rákérdezek.

-          Képes vagyok túlzásokba esni, ha ismerkedésről van szó, szóval, szólj ha…- folytatnám, de csak vigyorogva megrázza a fejét, amitől göndör tincsei ide-oda szállnak.

-          Végre egy lány, aki nem a legújabb fogyókúráról vagy a volt barátjáról beszél.

-          Hallottál már a dukán-diátéról?- kérdezem azonnal, majd egyszerre elnevetjük magunkat.

-          És te a volt barátnőmről? A nevére se emlékszem, mindig csak pinknek hívtuk a fiúkkal,- folytatja a viccelődést, ami jó pár számig elhúzódik. Végül,- a gyors zenéktől kifáradva- visszaül velem az asztalunkhoz, ahol egy hörpintésre megiszom a koktélomat, amit szó nélkül hagy. Az ő kezében egy tequilás pohárra emlékeztető pohár van, de a színében ítélve mégse az említett folyadék.

-          Mit iszol?- érdeklődöm. Szemeit egy pillanatra se veszi le rólam, még akkor se, mikor egy lány szó szerint a fejének ütközik, teljesen véletlenül persze.

-          Titkos, saját találmány,- tömör és titokzatos válaszától, csak még jobban kíváncsi leszek. Izmos vállai és kidolgozott felsőteste arról árulkodik, hogy napi szinten kemény testedzés folytat.

-          Meddig maradsz a szigeten?

-          Még egy hónapig tervezem, de lehet kevesebb lesz belőle, mert vár a munkám. Te pedig még két hétig, ugye?- bólintással válaszolok, aztán hagyom, hogy közelebb húzódjon mellém és megigazítsa a ruhapántomat, ami még a tánc közben csúszhatott le.

-          Jó ütemérzéked van…- kezdené, de én gyorsan félbeszakítom.

-          Te pedig a bókolás mestere vagy.

-          Még a humorod se rossz,- bólint beleegyezően, de a szája szélén bujkáló vigyort nem tudja elrejteni- szóval, mit sportolsz? Kézilabdára tippelek, de ahhoz, túl kedvesnek és formásnak tűnsz.

-          A kézilabdások is formásak, jelentsen ez bármit is.

-          Jó alakjuk van, legalábbis erre próbáltam kilyukadni. Tehát kosárlabda? Röplabda? Nem, várj az biztos nem, nincs narancsbőr a combodon,- itt azonnal az említett testrészemre pillantok, majd pironkodva, a sok bóktól, kibököm, hogy kosárlabda a helyes megfejtés.

Órákat beszélgetünk még át a bárban, záráskor pedig a parton sétálva folytatjuk. Blake és Robert korán leléptek, de egy gumit még becsempéztek a táskámba, amit később Harry vett észre, ugyanis félig kicsúszott a zsebből. Kínosabb helyzetbe nem is hozhattak volna. Az ő barátai szintén zárásig maradtak, akiknek kedvesen be is mutatott. Niall és a barátnője Tanja (orosz származású), pár percig beszélgettek velünk, aztán fáradtságra hivatkozva ők is távoztak. A parton sétálva, eszembe se jutott az álmosság, ami napok óta gyötört, a hideg szél is pont kikerült.

-          Hajnali fél öt van, lassan feljön a Nap,- suttogja Harry, szorosan mellettem ülve. Karjaink egymásnak simulnak, combjaink is összeérnek néha.

-          Sose láttam még itt a napfelkeltét,- jegyzem meg csak úgy mellékesen, és felé fordulva, újra feltérképezem arcát.

-          Pedig gyönyörű. Nem fázol még?- karjaimon végig simít, ellenőrizve, hogy mennyire hideg, de tettére, libabőrös leszek, aztán hirtelen melegem lesz. Tenyerét nem veszi le rólam, derekamra simítja, én pedig még közelebb húzódok hozzá.

-          Nem, csak kicsit fáradt vagyok. Nem bírnék aludni úgyse,- előzöm meg kérdését. Lehunyom szemeimet és félve, túl óvatosan vállára hajtom fejemet. Mellkasa lassan emelkedik fel és le, én pedig tetoválásait figyelve, elbambulok, majd megcáfolva feltevésem, mély álomba merülök a göndör fiú vállán.