2015. december 8., kedd

11.fejezet

Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm a kommmentet! Örülök, hogy van, akit még érdekel. Jó olvasást és kitartást kívánok a sulihoz. :) 

11. fejezet

-         Lassan mehetnénk, nem gondolod? Liam azt üzeni, hogy bent marad tovább, mehetsz nyugodtan,- simítok végig mellkasán, kicsit fészkelődve, mert éhes tekintetétől még jobban görcsbe rándul a gyomrom. Érkezésem óta,- tehát kb. egy órája- a kanapén fekszünk, néha csókot váltva, ezzel megszakítva a beszélgetést.
-     Rendben,- bólint aztán még egy puszit nyom ajkaimra, utána elenged, így felpattanok, megigazítom gyűrött ruháimat és indulnék az ajtó felé, de ő a másik felé húz- erre gyorsabb.
-          Kész labirintus!- forgatom meg a szemeimet, de ő csak nevetve magyaráz arról, hogy könnyen megtanulható. Bár a végén azért biztosít, hogy Zayn mindennap eltéved, ha véletlenül egyedül indul útnak. Ugyanúgy a portára érkezünk a lifttel, bár nem igazán értem ez hogyan lehetséges… Leadom a kis belépőmet, igaz fájószívvel.
-          Nyugi, ez csak a tiéd,- simogatja meg arcomat Harry, mikor észreveszi szomorú szemeimet.
-          Még jó! Érdekes lenne, ha több Laura is járni ide. Ilyen fejjel,- bökök az említett testrészemre.
-          Csak nem szemtelen lettél?- vigyorodik el, aztán egy Ford márkájú kocsi felé int. A típusát megmondani nem tudom, állítása szerint csak pár ilyen van, és igazából Asthon Martin, csak az álcázás érdekében ragasztottak más márkajelet rá.
Az utat végig beszélem, Harry csak egyszer jut szóhoz, akkor is csak a kapu távirányítóját kéri el tőlem, mert egész úton rajta ültem. Hoppá. Az előszobába lépve aztán elszégyellem magamat, hogy ennyit beszéltem, így némán veszem át a bőröndömet és toporgok vele a nappaliban, amíg ő a riasztót intézi.
-          Mit találtál ami ennyire megrémisztett?
-          Semmit,- vágom rá azonnal, aztán megdicsérem a házát, főleg a berendezést, mert nagyon otthonos és modern. Sose gondoltam, hogy ezt a kettőt ennyire jól lehet kombinálni. Ha én valamit, otthonosra és kényelmesre terveztem, mindig unalmas és ízléstelen dolgok lettek.
-          Tudod, hogy ezt utálom. Mondd el!
Igaza van. Mindig nagyon dühössé válik, ha csak hallgatok és nem mondom el mi bánt. Nekem sajnos ez pedig egy rossz szokásom. Szeretem magamban emészteni a dolgokat és keresni a megfelelő szavakat, utat ahogy tálalom a bajomat.
-          Túl sokat járattam a számat, pedig biztos veled is sok minden történt,- hadarom el gyorsan.
-          Gyere ide,- sóhajtja,- de a bőrönd nélkül,- kuncog fel amikor a nagy batár táskával indulok felé.
-          Jó, na, ne nevess!- mosolyodom el én is, mert mély férfias nevetése helyett, most vékonyan felvisít, ahogy mellkason bököm.
-          Nagyon, de nagyon,- itt tágra nyílt szemekkel nézek rá, valamiféle reménykedés is társul izgatottságomhoz,- tetszel.
-          Kösz,- mosolygok rá erőltetetten, aztán kiszakadok a karjaiból, hogy kipakolhassak és a hosszú útra hivatkozva le is pihenhessek egy keveset. Nem zavar, hogy egy szobában kell vele aludnom, majd szépen párnákból falat állítok fel, ha rosszalkodna. Bár nem hiszem, ő ahhoz túl úriember. A szekrényéből kipakolta a téli dolgait, így helyet szorítva a ruháimnak és cipőimnek. Végig mellettem volt, hogy segítsen a ruhák hajtogatásában, a lábbelik kicsomagolásában, még a fogmosó felszerelésemet is kikészítette a fürdőbe, pontosan az övéje mellé.
-          Van valami terved holnapra?- este kilenc is elmúlik, mire befejezzük a pakolást, mert tíz percenként megszakítottuk egy-egy csókkal vagy történettel, amihez feltétlenül szükséges volt, hogy lerakjuk mindent és elmutogassuk.
-          Sose szoktuk nagy dobra verni a szülinapomat,- célzok arra, hogy sose volt nagyobb buli amiatt, hogy eltelt egy újabb év, mióta megszülettem. Ez nem azt jelenti, hogy sose vágytam egy meglepetés partira vagy rövidke utazásra. Mindig nyaralni voltunk akkor, az esetek nagy részében nekem pedig az is nagy ajándék volt, hogy Horvátországban lehetek a családommal.
-          És bánnád, ha most kicsit körbe ugrálnálak?- olyan kedvesen teszi fel a kérdést, hogy ha utálnám a szülinapokat, akkor is belegyeznék. Nem adok pontos választ, csak rövid csókot nyomok szájára. Nyugtalanul felmordul, ahogy el akarok húzódni és olyan közel présel testéhez, hogy halk nyögés csúszik ki ajkaim közül. Az égiekhez imádkozom, hogy ne vegye észre, vagy ne tegye szóvá, de az önelégült mosoly bőven elég ahhoz, hogy zavarba hozzon. Kezemet hátra vezetem tarkójához, a selymes göndör tincsekbe túrok és durvábban, mint ahogy az tőlem elvárható lenne, hátra rántom a fejét és állára, később nyakára tapasztom számat. Eközben még közelebb furakodom hozzá, mire hangosan felnyög, mély férfias hangján.
-          Laura- nyöszörgi nevemet, de nem hagyom abba. Elengedem a fejét, de nem mozdul el, ezzel szabad utat adva nekem. Nyakát végig csókolom, aztán mellkasán játszadozom ujjaimmal. Lopva arcára pillantok, ami annyira szép és szexi egyszerre, hogy most rajtam van a sor, hogy felnyögjek. Szemöldökeit enyhén összeráncolja, szemeit néha lehunyja, alsóajkát pedig beszívja. Kezei magatehetetlenül lógnak teste mellett, lábait enyhén behajlítja, így egyvonalban van a fejünk. Szaporán veszem a levegőt, kezeim kicsit remegnek, de magabiztosan próbálom az ágy felé lökni. Pár lépést megteszünk, mire hirtelen megáll, kezei közé veszi arcomat, lágy csókot lehel rá.
-          Tudom, hogy mit gondolsz, de nem.
-          Tessék?- zavartan állok előtte, piros arcomat beledöntöm puha tenyerébe, közben próbálom megérteni, hogy mire akart kilyukadni. Megfogja kezemet, leül az ágyra, féloldalasan a combjára ültet és kedvesen mosolyog rám.
-          Idősebb vagyok nálad, ezért azt hiszed, hogy eleget kell tenned minden vágyamnak,- jézusom, hogy képes, ennyire nyíltan beszélni,- de én ezt nem szeretném. Azt akarom, hogy megismerj, mielőtt nekem adod a testedet. Belehalnék, ha most megtörténne, de te korainak tartanád vagy megbánnád.
-          Harry,- szakítom félbe, és olyan szorosan ölelem át a nyakát, hogy félő megfojtom- soha senki nem mondott még ilyen szépet nekem,- suttogom fülébe- köszönöm!
Eszem ágában se volt vele lefeküdni, legalábbis most nem. Csupán szerettem volna egy kicsit én is adni neki valamit, de nem tudom meddig tudtam volna elmenni. Nem osztom ezt meg vele, a varázs és a bátorságom együtt szálltak el. Olasz ételt rendelünk, amit tálcákon fogyasztunk el a hálószobában. Már most ez a kedvenc szobám a házban. Nem csak a hatalmas franciaágy miatt, amin már harmadjára terülök szét, Harry mégis elfér rajta, hanem a szép szobanövények és a szekrények miatt. Tökéletes. Nem mertem megkérdezni barátomat, hogy ő rendezte-e be, mert nem szeretném, ha azt hinné, hogy kételkedem a képességeiben.
-          Szóval, holnap megmutatod a buszmegállót?- kérdezem meg tőle, mire kezében megáll a villa.
-          Nos…- leteszi az öléből a tálcát, de én egy pillanatra se hagyom abba az evést, ahhoz, túl finom- át kellett variálnom a munkádat.
-          Hogy mit kellett neked csinálnod?- mégis félbe kell szakítanom az evést, ha nem akarom a fejére dobni.
-          Csak heti három napot fogsz a menhelyen dolgozni. A többi kettőn nyelviskolába fogsz menni és nálunk is besegíthetsz utána, ha lesz kedved,- olyan természetesen darálja el az én hetemet, hogy attól szinte, látom magam előtt, ahogy a vérnyomásom a magasba szökik. De most nem uralkodik el felettem a pánik, csak a színtiszta düh. Nem vagyok egy verekedős típus, de most szükségét érzem annak, hogy megüssem. Olyan gyorsan pattanok fel és viszek be egy ütést az arca jobb oldalára ököllel, hogy még őt is meglepem. Az ujjam reccsen, de semmit se érzek, csak azt, hogy üvöltenem és zúznom kell. Harry fájdalmas kiáltása összefonódik az én káromkodásommal, ahogy újra neki rontok. Most már könnyűszerrel kapja el a karomat, de rögtön kirántom, és futásnak eredek. A lépcsőn lerohanva, hallom magam mögött, ahogy a nevemet kiáltja, de egy pillanatra se állok meg. Az előszoba ajtót kulcsra zárom magam mögött, de tudom, hogy ez csak pár másodpercekre tartja fel, ezért sietve felveszem a cipőmet és a kézi táskámat, majd távozok is. Az utcán pár ember kutyát sétáltat, és mind felém kapják a fejüket, ahogy nagy erővel becsapom a bejárati ajtót. Mégis hogy képzelte?
-          Laura!- nem adja fel. Vajon meddig fog követni? Hívnom kéne a rendőrséget?
Fáj. Mindennél jobban fáj jelen pillanatban, amit tett. Két éve ezt a munkát szeretném, hogy a menhelyen lehessek olyan kutyákkal, akiknek szeretetre van szükségük. Sose szidtam a gazdáikat, mert azzal nem jutok előrébb, csakis a jelenre, vagyis az ártatlan teremtményekre koncentrálok. Megérdemlik a törődést, még akkor is, ha öregek és betegek, mert ők sokkal többet adnak, mint azt gondolnánk.
-          Van fogalmad arról, hogy beteg vagy?- kiáltom felé, amikor végül úgy döntök, hogy ideje megfordulnom és szembe néznem a dolgokkal. Olyan kedves volt velem egész nap. Közelebb kocog hozzám, de tartja a tisztes távolságot.
-          Csak erre a három napra tudtam szerezni valakit, aki figyel rád. Sajnálom!
-          Mi? Milyen felügyelet?
-          Nem akartam mondani neked, mert csak ideges lettél volna, de már mi is kapunk üzeneteket és folyamatosan próbálják feltörni a szerverünket. De nem kell aggódnod, mert kézben tarjuk a dolgokat, de…
-          Ideges lettem volna? Szerinted most mi vagyok? Mibe kevertél te bele?
-          Bocsáss meg kérlek. El kellett volna mondanom, tudom. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire szeretted volna csinálni, de… Annyira féltelek,- zaklatott, akár csak én, de sokkal jobban palástolja. Fáradt vagyok és gyorsabban kapkodom a levegőt, mint egy fárasztó meccs után. Lassabban gondolom végig a történteket, mint általában, de közben mérges leszek magamra is. Később, némán a háza felé sétálva a szégyen is eluralkodik felettem és az ujjaimba nyíllaló fájdalom.
-          Nézd, tudom, hogy nem volt igazam, de értsd meg, hogy nem rosszindulatból cselekedtem. Az első most a te biztonságod, még, ha ezért meg is haragszol rám.
-          Köszönöm,- nem vagyok képes többet mondani még. Össze kell szednem a gondolataimat és megfelelő beszéddel elé állni. Sokat tüntetnek az ellen, hogy nőket verni undorító dolog, de férfit ugyanúgy. Csupán az előbbi eset többször előfordul, mint az utóbbi, de a jelentősége mind a kettőnek ugyanakkora. Szeretetteljesen elmosolyodik, a vállamnál fogva lágyan magához húz, apró puszit nyom a hajamba. A sós levegőt mélyen beszippantom, aztán elegendő bátorságot gyűjtve arcára nézek. Piros folt és egy kis véres seb éktelenkedik a kezem után. Nem a házba megyünk, hanem hátra a teraszra. Csábítónak tűnik a fűre feküdni és a csillagokat bámulni, de azonnal lebeszél róla, mivel a fű vizes a locsolástól, és biztosra veszi, hogy megfáznék holnapra. Kárpótlásul a hintaágyba ül, én pedig fejemet ölébe hajtom és ujjait szorongatva jó sokáig nem szólalok meg.
-          Nagyon sajnálom, nem szabadott volna megütnöm téged. Nagyon szégyellem magamat,- inkább ő ütött volna meg, sokkal jobb lenne rendes fizikai fájdalmat érezni, mint ez a belülről szúrót. Erős hányingerem támad, ahogy arra gondolok, hogy milyen undorító ember vagyok. Képes voltam, egy ártatlan férfit megütni. És a legrosszabb, hogy akartam. Mert mikor meccsen fordul elő, véletlenül akkor az benne van a játék hevében, de így…
-          A lényeg, hogy visszajöttél. Segíteni akarok neked,- nem érdemelném meg a szép szavakat, ő mégis kedvesen szól, és még az arcomat is simogatja.
-          Soha többet nem állok az utadba. Bízni fogok benned!- ígérem, bár nem tudhatom mikor uralkodik el felettem újra ez a szörnyűség.
-          Nem úgy értettem. Beszélni fogsz Liam-el, többször is ha kell egy héten.
-          Ezt hogy érted?- csak sejtem, hogy hova akar kilyukadni, de nem merem feltenni a kérdést.
-          Pszichiáter. Rosszul hangzik, de segíteni fog, legyőzni a pánik betegséget. Emellett, edzeni fogsz velem!
Teljesen uralkodik felettem. Ez az első gondolatom. Betegesen vonzódom Harry iránt, imádom a személyét és nem csak ő csábít, hanem a veszély is ami az élete része. Mégis elfog a rettegés, ahogy elmondja, hogy mit hogyan és kivel fogok csinálni. Úgy érzem, hogy semmibe sincs beleszólásom és kislányosan, inkább haza rohannék a szüleimhez. Annyi gondolat férkőzik a fejembe és érzés a szívembe, hogy újra kapkodom a levegőt, már nem hallom amit mond, csak remegni kezdek, ahogy hozzám ér és szólongat. A rettegés és ijesztőbbnél ijesztőbb képek lepik el szemeimet. Sötét alagsor, Harry előttem guggol és győzköd, hogy jobb itt nekem, mint fent a többi ember között. Ajkaival könnyedén formálja a szavakat: gyenge vagy. Nem bírnád! Aztán látom, ahogy felkiáltok, fülsüketítően, hogy igenis meg tudok küzdeni mindennel. Mert vannak mögöttem, még, ha nem is úgy ahogy azt én gondolom; támogatnak.
-          Szeretlek, Laura!- Harry halkan suttogja a fülembe, türelmesen simít végig a hátamon. Időt ad arra, hogy megküzdjek a saját szellemeimmel. Percekig nem fogom fel, hogy hol vagyok, erősen hunyorgok, hogy kivegyem arca körvonalait.
-          Az én hibám volt,- ez az első mondat, amit ki tudok nyögni.
-          Micsoda?

-          Miattam halt meg. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése