10. fejezet

10. fejezet

Jó hangulatban telik el az este, társasozunk és beszélgetünk, és pár pohár bor után, Dávidnak merész ötlete támad, hívjuk fel Harry-t, skypon. Esther olyan gyorsan hozza ki a gépemet és indít hívást, hogy nincs időm közbe avatkozni. Miközben várunk a válaszára, magamban azért imádkozom, hogy legyen rajta ruha. Legalább póló!

-          Baby!- kiáltja boldogan a mikrofonba, aztán pislog párat mikor meglátja mellettem a többieket is. Összeráncolt szemöldökkel pislognak egymásra pár pillanatig, aztán angolul köszönnek egymásnak.

-          Látod milyen barátságos fiú? Már elsőnek a babájának tekint,- vigyorog rám Dávid, enyhén ittasan és remegő hanggal.

-          Ne haragudj, kicsit többet ivott a kelleténél,- mentegetőzök, de a jelek szerint nem zavarja, sőt jól szórakozik. Több mint egy órán keresztül szórakozik a kamera előtt Dávid, mi pedig, hívhatom magunkat nézőközönségnek is, nagyon jól mulatunk rajta.

-          Jó, most már elviszem aludni. Gyere szépen. – Esther kézen fogja, vagyis ragadja férjét és a hálószobájukba támogatja. Amint becsukódik mögöttük az ajtó, lefejelem többször is az asztalt, miközben sűrűn káromkodok. Hogy tudott ennyire leégetni? Kezdte, a szerinte vicces egyetemi bulikkal, aztán folytatta azzal, hogyan ismerkedett meg a feleségével. Ezeket a történeteket, már legalább százszor hallottam életem során, és elsőre még viccesek voltak, másodjára még illemtudóan nevettem, de mostanra…

-          Még itt vagyok,- szólal meg halkan Harry, de hangjából még így is ki tudom venni, hogy próbálja elrejteni, hogy legszívesebben nevetne- és nagyon változatos szókincsed van. Nem lesz bajod az egyetemen!- olyan gyorsasággal emelem fel a fejemet az asztalról, hogy a székkel majdnem hátra dőlök.

-          Mit mondtál?- olyan hevesen kezd verni a szívem, mint még soha. Féloldalasan elmosolyodik, nem szól semmit, csak bólint egyet. Azonnal megnyitom az emailjeimet, közben idegesen dobolok az asztalon. Egyikünk se szól, én azért mert annyira az üzeneteimre koncentrálok, ő pedig tapintatosan csendben vár. Végig futtatom az értesítéseket, aztán megnyitom az egyetemtől érkezettet. Már az első soroknál, amiben gratulálnak ahhoz, hogy felvettek, sírni kezdek. Halkan pityergek, kapkodom a levegőt és közben azt hajtogatom, hogy ez nem lehetséges. Hosszasan írnak arról, hogy mi tetszett nekik a játékokban és, hogy miben kell még majd fejlődnöm, de ezt is kedvesen közlik. Az utolsó sorokat már alig látom, annyi könnyel lesz tele a szemem. Remegő kézzel kapok a telefonomhoz, hogy tárcsázzam apukét, nem törődve azzal, hogy a frászt fogom rájuk hozni azzal, hogy ilyenkor hívom őket.

-          Laura, mi a baj?- kiáltja anya hangosan. Na mit mondtam.

-          Felvettek,- sikítom, mint egy óvodás. A vonal másik végén, másodpercekig csönd van, aztán apa felüvölt, anya pedig azt kérdezi, hogy részeg vagyok-e. Nem tudok értelmesen válaszolni, csak össze-vissza beszélek, közben a gépemet nézem, ahol Harry hatalmas mosollyal az arcán néz rám, és gratulál nekem. Remegő ujjakkal írok neki, hogy visszahívom, ha sikerül valamennyire megnyugodnom, ő pedig csak mosolyogva szól vissza, hogy jó ünneplést. Milyen jó lenne, ha vele örülhetnék… Anya is zokogásba kezd, amire én még jobban sírni kezdek, erre pedig Esther és Dávid kirontanak a szobájukból és ijedt arccal nézek felváltva egymásra és rám.

-          Mondd, hogy nem szakított veled, mert…- kezdené bátyám, de én csak megrázom a fejemet és vigyorogva bökök a gép felé, ahol még mindig a megnyitott üzenet van. Ezek után nincs megállás, én órákig sírok, azt hajtogatva, hogy ez nem lehet igaz. Mázsás súly szakad le a vállamról, ahogy hajnalban,- mikor már kicsit nyugodtabb vagyok,- tudatosul bennem, hogy megcsináltam. Sínen vagyok. Egy év, és ott élhetek ahol mindig is szerettem volna, azt tanulhatok amit szeretnék. Újra és újra végig futom a sorokat és lassan, de tényleg csak aprólékosan felfogom, hogy tényleg nekem címezték. Még a mezszámomat is kérik, hogy minél előbb kész legyen a ruha. A következő üzenetet, amiben részletesen leírnak minden tudnivalót, holnapra, vagyis ma estére ígérik. Már hajnali hat van, de úgy érzem, soha többé nem leszek képes elaludni, ezért kikelek az ágyból és reggelit készítek, amit becsomagolok, hogy el tudják vinni magukkal.

***

A jó kedvem, csak addig hagy alább, amikor újra repülőgépen ülök, sőt kicsit pityergek is, mikor elhagyjuk Dániát. Sok időt töltöttem együtt a bátyámmal, mégis úgy érzem, hogy csak most érkeztem és egy szót se váltottunk. Másik részem, viszont alig fér el a bőrömben, ugyanis két óra múlva végre Harry karjaiba vethetem magamat. Már a reptéren meglepett, mivel a jegyemet átrakatta az első osztályra. Kávét, komplett reggelit és még újságot is kaptam. A legjobban persze az utóbbinak örültem, mert az elmúlt napokban nem volt időm híreket nézni, hallgatni. Annak ellenére, hogy már reggel úgy ébredtem, hogy ha nem leszek tíz percen belül Angliában, dührohamot kapok; az utat nyugodtan és rosszullét nélkül töltöm. A sikeres landolás után leveszem a barna hátizsákomat a székek fölötti rekeszből, aztán megköszönve egy férfinek, aki maga elé engedett, szinte rohanok lefelé. A bőröndömet gyorsan megtalálom és nem is tévesztem össze, hála apa nevetséges matricájának. A hatalmas váróba érve, első gondolatom az, hogy soha az életben nem fogom megtalálni Harry-t. Aztán a tömeg lassan oszlani kezd, de így is beletelik egy félórába, mire sikerül egy szabad padot találnom, ahová feltudok állni. Egy fiatal fiúval váltjuk a padot, aki most már boldogan veti a szülei karjaiba magát. A göndör fejet csak nem pillantom meg, ezért írok neki egy üzenetet, hogy minden rendben van-e. Közben egy öreg néni lép fel mellém.

-          Elnézést, hölgyem, de a férjemmel harminc éve ez a szokásunk,- mosolyog rám kedvesen, aztán szó szerint felsikkant, ahogy megpillant egy öreg embert, csokor virággal a kezében. A férfi előzékenyen lesegíti a virágmintás nőt és gyengéd ölelésbe vonja. A mosoly hatalmas lesz az arcomon, majdnem a könnyem is kicsordul olyan aranyosan néznek egymásra. Köszönés nélkül távoznak, de nem bánom, mert biztos valami nyálasat nyögtem volna ki. A táskámba kutatok egy zsebkendő után, miután egy kávézóba ülök be. Újabb üzenet. Furcsálltam is, hogy nyitva találom a táskámat, miután leszálltam a gépről, pedig mindig gondosan figyelek erre. „ Üdv Londonban, baby! Lehet késni fog a kis barátod!” A papírt visszadobom a táskába, és rögtön tárcsázom Niall-t. Nem veszi fel. Zaynnél próbálkozom ezután, de ő se válaszol. A netre próbálok felcsatlakozni, hogy Louis-nak tudjak írni, de a telefonom megadja magát. Csak egy fekete kép jelenik meg, rajta a születési dátumommal. Mit akar ez jelenteni? Itt vagyok a londoni repülőtér kellős közepén, teljesen egyedül, telefon és ismerős nélkül. Teljesen elvesztem. Aztán széknyikorgásra kapom fel a fejemet.

-          Liam?- nagyokat pislogva nézek az előttem ülő, öltönybe öltözött fiúra. Aprót bólint és fejével a kijárat felé int. Szemeimet összeszűkítve megrázom a fejemet és a hatás kedvéért még a karjaimat is keresztbe teszem. Lehet nem most kéne, James Lady-t játszanom, de nem tudom kiben bízhatnék meg? Csakis a szüleimben. Nem kellett volna Harry-re hallgatnom, és talán már rég kint lennél ebből a… Nem mondanám zsarolásnak, mert semmit se követel, csupán tudja, hogy mikor kivel vagyok. És tönkre tette a telefonomat.

-          Jó. Én ráérek. – Nem erre a válaszra számítottam tőle. Azt hittem, hogy kiakadok, mert sietnünk kell, nem ér rá.

-          Mi ez az egész?

-          Harry írt neked. Nem tudott kijönni érted, én pedig már fél órája kereslek. Ami azt illeti, csak Niall-nek sikerült megtalálnia.

-          A telefonom teljesen bekrepált. Menjünk,- bólintok végül. Mi mást tehetnék? Jobb ötletnek tűnik, mint vonattal menni.

-          Helyes. Lassan megromlik a süti, amit vettem neked,- mosolyodik el végre, aztán átveszi a bőröndömet és vállamnál fogva tol előre a nagy tömegben. Végre a parkolóba érünk, ahol a VIP részlegre terel. A szürke BMW-nek nincs rendszáma és az összes ablaka sötétített. Utoljára ilyen autót a filmekben láttam. Csak annak jobb volt a színe.

-          Komolyan elrontottál egy ilyen csodát a szürke színnel?- becsatolom az övemet és azonnal neki látok a péksütemény elfogyasztásához.

-          Szerintem meg egyedi. És matt. Ez most divat!

-          Mondjuk ez igaz,- motyogom teli szájjal, mire felnevet. Az utat először csak a csámcsogásom zaja tölti be, amit bármennyire halkan próbálom, csak rosszabb lesz. Aztán végül ő kezd kérdezősködni Koppenhágáról és a nyaralás további feléről, amikor neki már haza kellett jönni. Miután befejezem a túrós táska fogyasztását,- nem is értem Harry honnan szerzett Anglia közepén túrót- víz után kezdek kutakodni, aztán eszembe jut, hogy Liam kidobta az üvegemet, mielőtt beszálltam a kocsiba. Szerinte veszélyes lett volna, mivel ha valaki belenyújt a táskámba, könnyűszerrel keverhetett valamit az italomba is.

-          Kávét vettem, vizet majd az irodában veszünk.

-          Köszönöm,- mosolygok rá- szóval, mi volt azután, hogy üldözőbe vettétek azt a fickót?

-          Nő volt,- a múlt idő hallatára, összeszorul a gyomrom, amin nem segít sokat, hogy tele van, és Liam vezetési technikája se valami fényes. Biztonságosan, de nagyon gyorsan és türelmetlenül vezet. – Minden rendben zajlott. Nézd, ha lehet Harry-vel finoman most,- szól gondterhelten, minden szavát erősen megrágva.

-          Mi történt?- kezd nagyon elegem lenni ebből a sok titkolózásból.

-          Jól van, semmi baja, csak egy kicsit ideges, és ilyenkor képes megbántani embereket. Tudod milyen kis ártatlan, de néha eluralkodik felette…

-          Rendben!- vágok közbe. Nem nagyon nincs rendben. Velem nem lesz szemét, mert őfelsége ideges. Semleges témákról beszélgetünk, így gyorsan eltelik a két óra, amiből felet a dugóban töltöttünk. Portsmouthba érkezve, arra számítok, hogy magas épülethez megyünk, nagy ablakokkal és menő irodákkal, ehelyett, egy utca első házánál állunk meg. Felvont szemöldökkel követem Liam-et, aki a csomagjaimat, az előtte álló fekete Audiba rakja, aztán a harmadik házig csöndben sétálunk, végül beüti a kódot, így az ajtó csilingelve adja tudtunkra, hogy kinyílt. Talán az egész csak színjáték volt, és igazából Harry munkanélküli? Jó, ez elég nagy hülyeség…

-          Min nevetsz?- fordul felém kedvesen Liam, miközben előre enged az ajtónál.

-          Köszönöm. Csak azon, hogy Harry igazából munkanélküli.

-          Ezt miből vontad le?- nem lepi meg a furcsa állításom.

-          Valami menőbb épületre számítottam. – Nem válaszol, egyszerűen csak elvigyorodik és a elém mutat. A várt lépcsőház elmarad, helyette bordó fal és fehér márványkövek várnak, és egy negyvenes éveiben járó nő. Nagy szobanövények és csak egy ajtó és lift van a hatalmas íróasztal mellett.

-          Szia, Laura. Már nagyon vártunk. Én Sharon vagyok, itt a kártyád,- a nő kedves, ám nehezen érthető akcentussal szól hozzám. Kezet rázunk, bemutatkozom és elveszem a kis kitűzőt, amin egy rólam készült kép, a születési dátumom és nevem szerepel. Már a liftben vagyunk, amikor úgy érzem, menten elájulok. Csak most tudatosul bennem, hogy másodpercek kérdése, és végre láthatom Harry-t.

-          Miért van szükség erre?- bökök a mellkasomra csíptetett tárgyra.

-          Tűzálló, így tudnak azonosítani, ha…- nem fejezi be, mert meglátja falfehér arcomat.

-          Én reméltem, hogy ez valami menő dolog. Nem baj,- legyintek- úgyse fogom megszokni.

-          Néha, még én is elcsodálkozom egy-két dolgon,- sóhajtja, aztán már nincs idő az újabb kérdésemre, mert a lift ajtó kinyílik. Magabiztosan lépek ki, nem törődve azzal, hogy még egyszer se jártam itt. Modern gépeket és íróasztalokkal van tele a szoba, több ajtót is látok, amikre nevek vannak írva. Többször is körbe fordulok, Harry magas alakját keresem, még közepes hangon fel is kiáltok, hogy merre van, de nem érkezik válasz. Több férfi és nő is felém fordul, meglepett arcot vágnak, de nem szólnak vissza. Zavartan fordulok Liam-hez, aki barátságosan mosolyog rám, aztán gyengéden megfogja a kezemet és húzni kezd, pont az ellenkező irányba, mint amerre én indultam. Próbál beszélgetést kezdeményezni, de annyira elszorul a torkom és a gyomrom is összeugrott, hogy csak rövid, tömör válaszokkal illetem. Lassan megérkezünk egy ajtóhoz, de csak kinyitja előttem, nem jön be velem.

-          Örüljetek egymásnak, mondd meg Harry-nek, hogy bent maradok helyette, mehettek nyugodtan.

-          Aranyos vagy köszönöm, de ne túlórázz emiatt!- hálálkodom neki, de köti az ebet a karóhoz.

-          Amikor én utaztam a barátnőmhöz, akkor ő dolgozott helyettem. Ez így fair!- erre már nem válaszolok, mert nincs mit. Ha ők így osszák el egymás között, akkor teljes mértékben az ő dolguk. Becsukja mögöttem az ajtót, én pedig csak akkor figyelek fel, arra, hogy a szoba teljesen üresnek tűnik. Halvány sötétkékre vannak festve a falak, a padló fehér kő. A nagy tér két részre van osztva, az egyik felében barna bőrfotelek és egy kanapé van, könyves szekrénnyel és egy üveg asztallal, a másikban pedig hatalmas fa íróasztal géppel és papírkupacokkal. Tipikus, filmekbe illő iroda. Bár a sármos fickó késlekedik. Félve kopogok be a jobb oldalon található ajtón, ami olyan gyorsan nyílik ki, hogy alig van időm hátralépni, kis híján elsöpör Harry. Fél pillanat erejéig látom csak az arcát, aztán rögtön a karjaiba kap és szorosan magához ölel.

-          Úristen,- suttogja halkan a fülembe, közben a hátamat és a fejemet simogatja.

-          Te pedig bizonyára Harry vagy,- viccelődök, amire csak hitetlenül felnevet és annyira tol el magától, hogy megcsókolhasson. Heves kezdeményezését nehézkesen veszem fel, sose volt még ennyire vad, de kifejezetten tetszik. Valamit suttog, mikor egy pillanatra elhúzódik, hogy levegőt vehessünk, de nem hallom, olyan hangosan ver a szívem és csak az ajkaira tudok koncentrálni. Annyira hiányzott, hogy képtelen vagyok szavakba önteni. Csak most, hogy végre itt van velem és ölelhetem, érzem át, szörnyű volt a nélkülözés. Minden egyes porcikám könyörög az érintéséért és nem tudom megállni, hogy ne fogjam meg szorosan a kezét, ami eddig a derekamon pihent. Egyik lábamat a bal lába köré fonom, így közelebb húzva hozzám, de ő felbátorodva felemel a derekára.

-          Annyira…- suttogja a fülembe akadozva- el se tudod hinni, mennyire jó, hogy itt vagy.