11.fejezet

Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm a kommmentet! Örülök, hogy van, akit még érdekel. Jó olvasást és kitartást kívánok a sulihoz. :) 

11. fejezet

-         Lassan mehetnénk, nem gondolod? Liam azt üzeni, hogy bent marad tovább, mehetsz nyugodtan,- simítok végig mellkasán, kicsit fészkelődve, mert éhes tekintetétől még jobban görcsbe rándul a gyomrom. Érkezésem óta,- tehát kb. egy órája- a kanapén fekszünk, néha csókot váltva, ezzel megszakítva a beszélgetést.

-     Rendben,- bólint aztán még egy puszit nyom ajkaimra, utána elenged, így felpattanok, megigazítom gyűrött ruháimat és indulnék az ajtó felé, de ő a másik felé húz- erre gyorsabb.

-          Kész labirintus!- forgatom meg a szemeimet, de ő csak nevetve magyaráz arról, hogy könnyen megtanulható. Bár a végén azért biztosít, hogy Zayn mindennap eltéved, ha véletlenül egyedül indul útnak. Ugyanúgy a portára érkezünk a lifttel, bár nem igazán értem ez hogyan lehetséges… Leadom a kis belépőmet, igaz fájószívvel.

-          Nyugi, ez csak a tiéd,- simogatja meg arcomat Harry, mikor észreveszi szomorú szemeimet.

-          Még jó! Érdekes lenne, ha több Laura is járni ide. Ilyen fejjel,- bökök az említett testrészemre.

-          Csak nem szemtelen lettél?- vigyorodik el, aztán egy Ford márkájú kocsi felé int. A típusát megmondani nem tudom, állítása szerint csak pár ilyen van, és igazából Asthon Martin, csak az álcázás érdekében ragasztottak más márkajelet rá.

Az utat végig beszélem, Harry csak egyszer jut szóhoz, akkor is csak a kapu távirányítóját kéri el tőlem, mert egész úton rajta ültem. Hoppá. Az előszobába lépve aztán elszégyellem magamat, hogy ennyit beszéltem, így némán veszem át a bőröndömet és toporgok vele a nappaliban, amíg ő a riasztót intézi.

-          Mit találtál ami ennyire megrémisztett?

-          Semmit,- vágom rá azonnal, aztán megdicsérem a házát, főleg a berendezést, mert nagyon otthonos és modern. Sose gondoltam, hogy ezt a kettőt ennyire jól lehet kombinálni. Ha én valamit, otthonosra és kényelmesre terveztem, mindig unalmas és ízléstelen dolgok lettek.

-          Tudod, hogy ezt utálom. Mondd el!

Igaza van. Mindig nagyon dühössé válik, ha csak hallgatok és nem mondom el mi bánt. Nekem sajnos ez pedig egy rossz szokásom. Szeretem magamban emészteni a dolgokat és keresni a megfelelő szavakat, utat ahogy tálalom a bajomat.

-          Túl sokat járattam a számat, pedig biztos veled is sok minden történt,- hadarom el gyorsan.

-          Gyere ide,- sóhajtja,- de a bőrönd nélkül,- kuncog fel amikor a nagy batár táskával indulok felé.

-          Jó, na, ne nevess!- mosolyodom el én is, mert mély férfias nevetése helyett, most vékonyan felvisít, ahogy mellkason bököm.

-          Nagyon, de nagyon,- itt tágra nyílt szemekkel nézek rá, valamiféle reménykedés is társul izgatottságomhoz,- tetszel.

-          Kösz,- mosolygok rá erőltetetten, aztán kiszakadok a karjaiból, hogy kipakolhassak és a hosszú útra hivatkozva le is pihenhessek egy keveset. Nem zavar, hogy egy szobában kell vele aludnom, majd szépen párnákból falat állítok fel, ha rosszalkodna. Bár nem hiszem, ő ahhoz túl úriember. A szekrényéből kipakolta a téli dolgait, így helyet szorítva a ruháimnak és cipőimnek. Végig mellettem volt, hogy segítsen a ruhák hajtogatásában, a lábbelik kicsomagolásában, még a fogmosó felszerelésemet is kikészítette a fürdőbe, pontosan az övéje mellé.

-          Van valami terved holnapra?- este kilenc is elmúlik, mire befejezzük a pakolást, mert tíz percenként megszakítottuk egy-egy csókkal vagy történettel, amihez feltétlenül szükséges volt, hogy lerakjuk mindent és elmutogassuk.

-          Sose szoktuk nagy dobra verni a szülinapomat,- célzok arra, hogy sose volt nagyobb buli amiatt, hogy eltelt egy újabb év, mióta megszülettem. Ez nem azt jelenti, hogy sose vágytam egy meglepetés partira vagy rövidke utazásra. Mindig nyaralni voltunk akkor, az esetek nagy részében nekem pedig az is nagy ajándék volt, hogy Horvátországban lehetek a családommal.

-          És bánnád, ha most kicsit körbe ugrálnálak?- olyan kedvesen teszi fel a kérdést, hogy ha utálnám a szülinapokat, akkor is belegyeznék. Nem adok pontos választ, csak rövid csókot nyomok szájára. Nyugtalanul felmordul, ahogy el akarok húzódni és olyan közel présel testéhez, hogy halk nyögés csúszik ki ajkaim közül. Az égiekhez imádkozom, hogy ne vegye észre, vagy ne tegye szóvá, de az önelégült mosoly bőven elég ahhoz, hogy zavarba hozzon. Kezemet hátra vezetem tarkójához, a selymes göndör tincsekbe túrok és durvábban, mint ahogy az tőlem elvárható lenne, hátra rántom a fejét és állára, később nyakára tapasztom számat. Eközben még közelebb furakodom hozzá, mire hangosan felnyög, mély férfias hangján.

-          Laura- nyöszörgi nevemet, de nem hagyom abba. Elengedem a fejét, de nem mozdul el, ezzel szabad utat adva nekem. Nyakát végig csókolom, aztán mellkasán játszadozom ujjaimmal. Lopva arcára pillantok, ami annyira szép és szexi egyszerre, hogy most rajtam van a sor, hogy felnyögjek. Szemöldökeit enyhén összeráncolja, szemeit néha lehunyja, alsóajkát pedig beszívja. Kezei magatehetetlenül lógnak teste mellett, lábait enyhén behajlítja, így egyvonalban van a fejünk. Szaporán veszem a levegőt, kezeim kicsit remegnek, de magabiztosan próbálom az ágy felé lökni. Pár lépést megteszünk, mire hirtelen megáll, kezei közé veszi arcomat, lágy csókot lehel rá.

-          Tudom, hogy mit gondolsz, de nem.

-          Tessék?- zavartan állok előtte, piros arcomat beledöntöm puha tenyerébe, közben próbálom megérteni, hogy mire akart kilyukadni. Megfogja kezemet, leül az ágyra, féloldalasan a combjára ültet és kedvesen mosolyog rám.

-          Idősebb vagyok nálad, ezért azt hiszed, hogy eleget kell tenned minden vágyamnak,- jézusom, hogy képes, ennyire nyíltan beszélni,- de én ezt nem szeretném. Azt akarom, hogy megismerj, mielőtt nekem adod a testedet. Belehalnék, ha most megtörténne, de te korainak tartanád vagy megbánnád.

-          Harry,- szakítom félbe, és olyan szorosan ölelem át a nyakát, hogy félő megfojtom- soha senki nem mondott még ilyen szépet nekem,- suttogom fülébe- köszönöm!

Eszem ágában se volt vele lefeküdni, legalábbis most nem. Csupán szerettem volna egy kicsit én is adni neki valamit, de nem tudom meddig tudtam volna elmenni. Nem osztom ezt meg vele, a varázs és a bátorságom együtt szálltak el. Olasz ételt rendelünk, amit tálcákon fogyasztunk el a hálószobában. Már most ez a kedvenc szobám a házban. Nem csak a hatalmas franciaágy miatt, amin már harmadjára terülök szét, Harry mégis elfér rajta, hanem a szép szobanövények és a szekrények miatt. Tökéletes. Nem mertem megkérdezni barátomat, hogy ő rendezte-e be, mert nem szeretném, ha azt hinné, hogy kételkedem a képességeiben.

-          Szóval, holnap megmutatod a buszmegállót?- kérdezem meg tőle, mire kezében megáll a villa.

-          Nos…- leteszi az öléből a tálcát, de én egy pillanatra se hagyom abba az evést, ahhoz, túl finom- át kellett variálnom a munkádat.

-          Hogy mit kellett neked csinálnod?- mégis félbe kell szakítanom az evést, ha nem akarom a fejére dobni.

-          Csak heti három napot fogsz a menhelyen dolgozni. A többi kettőn nyelviskolába fogsz menni és nálunk is besegíthetsz utána, ha lesz kedved,- olyan természetesen darálja el az én hetemet, hogy attól szinte, látom magam előtt, ahogy a vérnyomásom a magasba szökik. De most nem uralkodik el felettem a pánik, csak a színtiszta düh. Nem vagyok egy verekedős típus, de most szükségét érzem annak, hogy megüssem. Olyan gyorsan pattanok fel és viszek be egy ütést az arca jobb oldalára ököllel, hogy még őt is meglepem. Az ujjam reccsen, de semmit se érzek, csak azt, hogy üvöltenem és zúznom kell. Harry fájdalmas kiáltása összefonódik az én káromkodásommal, ahogy újra neki rontok. Most már könnyűszerrel kapja el a karomat, de rögtön kirántom, és futásnak eredek. A lépcsőn lerohanva, hallom magam mögött, ahogy a nevemet kiáltja, de egy pillanatra se állok meg. Az előszoba ajtót kulcsra zárom magam mögött, de tudom, hogy ez csak pár másodpercekre tartja fel, ezért sietve felveszem a cipőmet és a kézi táskámat, majd távozok is. Az utcán pár ember kutyát sétáltat, és mind felém kapják a fejüket, ahogy nagy erővel becsapom a bejárati ajtót. Mégis hogy képzelte?

-          Laura!- nem adja fel. Vajon meddig fog követni? Hívnom kéne a rendőrséget?

Fáj. Mindennél jobban fáj jelen pillanatban, amit tett. Két éve ezt a munkát szeretném, hogy a menhelyen lehessek olyan kutyákkal, akiknek szeretetre van szükségük. Sose szidtam a gazdáikat, mert azzal nem jutok előrébb, csakis a jelenre, vagyis az ártatlan teremtményekre koncentrálok. Megérdemlik a törődést, még akkor is, ha öregek és betegek, mert ők sokkal többet adnak, mint azt gondolnánk.

-          Van fogalmad arról, hogy beteg vagy?- kiáltom felé, amikor végül úgy döntök, hogy ideje megfordulnom és szembe néznem a dolgokkal. Olyan kedves volt velem egész nap. Közelebb kocog hozzám, de tartja a tisztes távolságot.

-          Csak erre a három napra tudtam szerezni valakit, aki figyel rád. Sajnálom!

-          Mi? Milyen felügyelet?

-          Nem akartam mondani neked, mert csak ideges lettél volna, de már mi is kapunk üzeneteket és folyamatosan próbálják feltörni a szerverünket. De nem kell aggódnod, mert kézben tarjuk a dolgokat, de…

-          Ideges lettem volna? Szerinted most mi vagyok? Mibe kevertél te bele?

-          Bocsáss meg kérlek. El kellett volna mondanom, tudom. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire szeretted volna csinálni, de… Annyira féltelek,- zaklatott, akár csak én, de sokkal jobban palástolja. Fáradt vagyok és gyorsabban kapkodom a levegőt, mint egy fárasztó meccs után. Lassabban gondolom végig a történteket, mint általában, de közben mérges leszek magamra is. Később, némán a háza felé sétálva a szégyen is eluralkodik felettem és az ujjaimba nyíllaló fájdalom.

-          Nézd, tudom, hogy nem volt igazam, de értsd meg, hogy nem rosszindulatból cselekedtem. Az első most a te biztonságod, még, ha ezért meg is haragszol rám.

-          Köszönöm,- nem vagyok képes többet mondani még. Össze kell szednem a gondolataimat és megfelelő beszéddel elé állni. Sokat tüntetnek az ellen, hogy nőket verni undorító dolog, de férfit ugyanúgy. Csupán az előbbi eset többször előfordul, mint az utóbbi, de a jelentősége mind a kettőnek ugyanakkora. Szeretetteljesen elmosolyodik, a vállamnál fogva lágyan magához húz, apró puszit nyom a hajamba. A sós levegőt mélyen beszippantom, aztán elegendő bátorságot gyűjtve arcára nézek. Piros folt és egy kis véres seb éktelenkedik a kezem után. Nem a házba megyünk, hanem hátra a teraszra. Csábítónak tűnik a fűre feküdni és a csillagokat bámulni, de azonnal lebeszél róla, mivel a fű vizes a locsolástól, és biztosra veszi, hogy megfáznék holnapra. Kárpótlásul a hintaágyba ül, én pedig fejemet ölébe hajtom és ujjait szorongatva jó sokáig nem szólalok meg.

-          Nagyon sajnálom, nem szabadott volna megütnöm téged. Nagyon szégyellem magamat,- inkább ő ütött volna meg, sokkal jobb lenne rendes fizikai fájdalmat érezni, mint ez a belülről szúrót. Erős hányingerem támad, ahogy arra gondolok, hogy milyen undorító ember vagyok. Képes voltam, egy ártatlan férfit megütni. És a legrosszabb, hogy akartam. Mert mikor meccsen fordul elő, véletlenül akkor az benne van a játék hevében, de így…

-          A lényeg, hogy visszajöttél. Segíteni akarok neked,- nem érdemelném meg a szép szavakat, ő mégis kedvesen szól, és még az arcomat is simogatja.

-          Soha többet nem állok az utadba. Bízni fogok benned!- ígérem, bár nem tudhatom mikor uralkodik el felettem újra ez a szörnyűség.

-          Nem úgy értettem. Beszélni fogsz Liam-el, többször is ha kell egy héten.

-          Ezt hogy érted?- csak sejtem, hogy hova akar kilyukadni, de nem merem feltenni a kérdést.

-          Pszichiáter. Rosszul hangzik, de segíteni fog, legyőzni a pánik betegséget. Emellett, edzeni fogsz velem!

Teljesen uralkodik felettem. Ez az első gondolatom. Betegesen vonzódom Harry iránt, imádom a személyét és nem csak ő csábít, hanem a veszély is ami az élete része. Mégis elfog a rettegés, ahogy elmondja, hogy mit hogyan és kivel fogok csinálni. Úgy érzem, hogy semmibe sincs beleszólásom és kislányosan, inkább haza rohannék a szüleimhez. Annyi gondolat férkőzik a fejembe és érzés a szívembe, hogy újra kapkodom a levegőt, már nem hallom amit mond, csak remegni kezdek, ahogy hozzám ér és szólongat. A rettegés és ijesztőbbnél ijesztőbb képek lepik el szemeimet. Sötét alagsor, Harry előttem guggol és győzköd, hogy jobb itt nekem, mint fent a többi ember között. Ajkaival könnyedén formálja a szavakat: gyenge vagy. Nem bírnád! Aztán látom, ahogy felkiáltok, fülsüketítően, hogy igenis meg tudok küzdeni mindennel. Mert vannak mögöttem, még, ha nem is úgy ahogy azt én gondolom; támogatnak.

-          Szeretlek, Laura!- Harry halkan suttogja a fülembe, türelmesen simít végig a hátamon. Időt ad arra, hogy megküzdjek a saját szellemeimmel. Percekig nem fogom fel, hogy hol vagyok, erősen hunyorgok, hogy kivegyem arca körvonalait.

-          Az én hibám volt,- ez az első mondat, amit ki tudok nyögni.

-          Micsoda?

-          Miattam halt meg. 

10. fejezet

10. fejezet

Jó hangulatban telik el az este, társasozunk és beszélgetünk, és pár pohár bor után, Dávidnak merész ötlete támad, hívjuk fel Harry-t, skypon. Esther olyan gyorsan hozza ki a gépemet és indít hívást, hogy nincs időm közbe avatkozni. Miközben várunk a válaszára, magamban azért imádkozom, hogy legyen rajta ruha. Legalább póló!

-          Baby!- kiáltja boldogan a mikrofonba, aztán pislog párat mikor meglátja mellettem a többieket is. Összeráncolt szemöldökkel pislognak egymásra pár pillanatig, aztán angolul köszönnek egymásnak.

-          Látod milyen barátságos fiú? Már elsőnek a babájának tekint,- vigyorog rám Dávid, enyhén ittasan és remegő hanggal.

-          Ne haragudj, kicsit többet ivott a kelleténél,- mentegetőzök, de a jelek szerint nem zavarja, sőt jól szórakozik. Több mint egy órán keresztül szórakozik a kamera előtt Dávid, mi pedig, hívhatom magunkat nézőközönségnek is, nagyon jól mulatunk rajta.

-          Jó, most már elviszem aludni. Gyere szépen. – Esther kézen fogja, vagyis ragadja férjét és a hálószobájukba támogatja. Amint becsukódik mögöttük az ajtó, lefejelem többször is az asztalt, miközben sűrűn káromkodok. Hogy tudott ennyire leégetni? Kezdte, a szerinte vicces egyetemi bulikkal, aztán folytatta azzal, hogyan ismerkedett meg a feleségével. Ezeket a történeteket, már legalább százszor hallottam életem során, és elsőre még viccesek voltak, másodjára még illemtudóan nevettem, de mostanra…

-          Még itt vagyok,- szólal meg halkan Harry, de hangjából még így is ki tudom venni, hogy próbálja elrejteni, hogy legszívesebben nevetne- és nagyon változatos szókincsed van. Nem lesz bajod az egyetemen!- olyan gyorsasággal emelem fel a fejemet az asztalról, hogy a székkel majdnem hátra dőlök.

-          Mit mondtál?- olyan hevesen kezd verni a szívem, mint még soha. Féloldalasan elmosolyodik, nem szól semmit, csak bólint egyet. Azonnal megnyitom az emailjeimet, közben idegesen dobolok az asztalon. Egyikünk se szól, én azért mert annyira az üzeneteimre koncentrálok, ő pedig tapintatosan csendben vár. Végig futtatom az értesítéseket, aztán megnyitom az egyetemtől érkezettet. Már az első soroknál, amiben gratulálnak ahhoz, hogy felvettek, sírni kezdek. Halkan pityergek, kapkodom a levegőt és közben azt hajtogatom, hogy ez nem lehetséges. Hosszasan írnak arról, hogy mi tetszett nekik a játékokban és, hogy miben kell még majd fejlődnöm, de ezt is kedvesen közlik. Az utolsó sorokat már alig látom, annyi könnyel lesz tele a szemem. Remegő kézzel kapok a telefonomhoz, hogy tárcsázzam apukét, nem törődve azzal, hogy a frászt fogom rájuk hozni azzal, hogy ilyenkor hívom őket.

-          Laura, mi a baj?- kiáltja anya hangosan. Na mit mondtam.

-          Felvettek,- sikítom, mint egy óvodás. A vonal másik végén, másodpercekig csönd van, aztán apa felüvölt, anya pedig azt kérdezi, hogy részeg vagyok-e. Nem tudok értelmesen válaszolni, csak össze-vissza beszélek, közben a gépemet nézem, ahol Harry hatalmas mosollyal az arcán néz rám, és gratulál nekem. Remegő ujjakkal írok neki, hogy visszahívom, ha sikerül valamennyire megnyugodnom, ő pedig csak mosolyogva szól vissza, hogy jó ünneplést. Milyen jó lenne, ha vele örülhetnék… Anya is zokogásba kezd, amire én még jobban sírni kezdek, erre pedig Esther és Dávid kirontanak a szobájukból és ijedt arccal nézek felváltva egymásra és rám.

-          Mondd, hogy nem szakított veled, mert…- kezdené bátyám, de én csak megrázom a fejemet és vigyorogva bökök a gép felé, ahol még mindig a megnyitott üzenet van. Ezek után nincs megállás, én órákig sírok, azt hajtogatva, hogy ez nem lehet igaz. Mázsás súly szakad le a vállamról, ahogy hajnalban,- mikor már kicsit nyugodtabb vagyok,- tudatosul bennem, hogy megcsináltam. Sínen vagyok. Egy év, és ott élhetek ahol mindig is szerettem volna, azt tanulhatok amit szeretnék. Újra és újra végig futom a sorokat és lassan, de tényleg csak aprólékosan felfogom, hogy tényleg nekem címezték. Még a mezszámomat is kérik, hogy minél előbb kész legyen a ruha. A következő üzenetet, amiben részletesen leírnak minden tudnivalót, holnapra, vagyis ma estére ígérik. Már hajnali hat van, de úgy érzem, soha többé nem leszek képes elaludni, ezért kikelek az ágyból és reggelit készítek, amit becsomagolok, hogy el tudják vinni magukkal.

***

A jó kedvem, csak addig hagy alább, amikor újra repülőgépen ülök, sőt kicsit pityergek is, mikor elhagyjuk Dániát. Sok időt töltöttem együtt a bátyámmal, mégis úgy érzem, hogy csak most érkeztem és egy szót se váltottunk. Másik részem, viszont alig fér el a bőrömben, ugyanis két óra múlva végre Harry karjaiba vethetem magamat. Már a reptéren meglepett, mivel a jegyemet átrakatta az első osztályra. Kávét, komplett reggelit és még újságot is kaptam. A legjobban persze az utóbbinak örültem, mert az elmúlt napokban nem volt időm híreket nézni, hallgatni. Annak ellenére, hogy már reggel úgy ébredtem, hogy ha nem leszek tíz percen belül Angliában, dührohamot kapok; az utat nyugodtan és rosszullét nélkül töltöm. A sikeres landolás után leveszem a barna hátizsákomat a székek fölötti rekeszből, aztán megköszönve egy férfinek, aki maga elé engedett, szinte rohanok lefelé. A bőröndömet gyorsan megtalálom és nem is tévesztem össze, hála apa nevetséges matricájának. A hatalmas váróba érve, első gondolatom az, hogy soha az életben nem fogom megtalálni Harry-t. Aztán a tömeg lassan oszlani kezd, de így is beletelik egy félórába, mire sikerül egy szabad padot találnom, ahová feltudok állni. Egy fiatal fiúval váltjuk a padot, aki most már boldogan veti a szülei karjaiba magát. A göndör fejet csak nem pillantom meg, ezért írok neki egy üzenetet, hogy minden rendben van-e. Közben egy öreg néni lép fel mellém.

-          Elnézést, hölgyem, de a férjemmel harminc éve ez a szokásunk,- mosolyog rám kedvesen, aztán szó szerint felsikkant, ahogy megpillant egy öreg embert, csokor virággal a kezében. A férfi előzékenyen lesegíti a virágmintás nőt és gyengéd ölelésbe vonja. A mosoly hatalmas lesz az arcomon, majdnem a könnyem is kicsordul olyan aranyosan néznek egymásra. Köszönés nélkül távoznak, de nem bánom, mert biztos valami nyálasat nyögtem volna ki. A táskámba kutatok egy zsebkendő után, miután egy kávézóba ülök be. Újabb üzenet. Furcsálltam is, hogy nyitva találom a táskámat, miután leszálltam a gépről, pedig mindig gondosan figyelek erre. „ Üdv Londonban, baby! Lehet késni fog a kis barátod!” A papírt visszadobom a táskába, és rögtön tárcsázom Niall-t. Nem veszi fel. Zaynnél próbálkozom ezután, de ő se válaszol. A netre próbálok felcsatlakozni, hogy Louis-nak tudjak írni, de a telefonom megadja magát. Csak egy fekete kép jelenik meg, rajta a születési dátumommal. Mit akar ez jelenteni? Itt vagyok a londoni repülőtér kellős közepén, teljesen egyedül, telefon és ismerős nélkül. Teljesen elvesztem. Aztán széknyikorgásra kapom fel a fejemet.

-          Liam?- nagyokat pislogva nézek az előttem ülő, öltönybe öltözött fiúra. Aprót bólint és fejével a kijárat felé int. Szemeimet összeszűkítve megrázom a fejemet és a hatás kedvéért még a karjaimat is keresztbe teszem. Lehet nem most kéne, James Lady-t játszanom, de nem tudom kiben bízhatnék meg? Csakis a szüleimben. Nem kellett volna Harry-re hallgatnom, és talán már rég kint lennél ebből a… Nem mondanám zsarolásnak, mert semmit se követel, csupán tudja, hogy mikor kivel vagyok. És tönkre tette a telefonomat.

-          Jó. Én ráérek. – Nem erre a válaszra számítottam tőle. Azt hittem, hogy kiakadok, mert sietnünk kell, nem ér rá.

-          Mi ez az egész?

-          Harry írt neked. Nem tudott kijönni érted, én pedig már fél órája kereslek. Ami azt illeti, csak Niall-nek sikerült megtalálnia.

-          A telefonom teljesen bekrepált. Menjünk,- bólintok végül. Mi mást tehetnék? Jobb ötletnek tűnik, mint vonattal menni.

-          Helyes. Lassan megromlik a süti, amit vettem neked,- mosolyodik el végre, aztán átveszi a bőröndömet és vállamnál fogva tol előre a nagy tömegben. Végre a parkolóba érünk, ahol a VIP részlegre terel. A szürke BMW-nek nincs rendszáma és az összes ablaka sötétített. Utoljára ilyen autót a filmekben láttam. Csak annak jobb volt a színe.

-          Komolyan elrontottál egy ilyen csodát a szürke színnel?- becsatolom az övemet és azonnal neki látok a péksütemény elfogyasztásához.

-          Szerintem meg egyedi. És matt. Ez most divat!

-          Mondjuk ez igaz,- motyogom teli szájjal, mire felnevet. Az utat először csak a csámcsogásom zaja tölti be, amit bármennyire halkan próbálom, csak rosszabb lesz. Aztán végül ő kezd kérdezősködni Koppenhágáról és a nyaralás további feléről, amikor neki már haza kellett jönni. Miután befejezem a túrós táska fogyasztását,- nem is értem Harry honnan szerzett Anglia közepén túrót- víz után kezdek kutakodni, aztán eszembe jut, hogy Liam kidobta az üvegemet, mielőtt beszálltam a kocsiba. Szerinte veszélyes lett volna, mivel ha valaki belenyújt a táskámba, könnyűszerrel keverhetett valamit az italomba is.

-          Kávét vettem, vizet majd az irodában veszünk.

-          Köszönöm,- mosolygok rá- szóval, mi volt azután, hogy üldözőbe vettétek azt a fickót?

-          Nő volt,- a múlt idő hallatára, összeszorul a gyomrom, amin nem segít sokat, hogy tele van, és Liam vezetési technikája se valami fényes. Biztonságosan, de nagyon gyorsan és türelmetlenül vezet. – Minden rendben zajlott. Nézd, ha lehet Harry-vel finoman most,- szól gondterhelten, minden szavát erősen megrágva.

-          Mi történt?- kezd nagyon elegem lenni ebből a sok titkolózásból.

-          Jól van, semmi baja, csak egy kicsit ideges, és ilyenkor képes megbántani embereket. Tudod milyen kis ártatlan, de néha eluralkodik felette…

-          Rendben!- vágok közbe. Nem nagyon nincs rendben. Velem nem lesz szemét, mert őfelsége ideges. Semleges témákról beszélgetünk, így gyorsan eltelik a két óra, amiből felet a dugóban töltöttünk. Portsmouthba érkezve, arra számítok, hogy magas épülethez megyünk, nagy ablakokkal és menő irodákkal, ehelyett, egy utca első házánál állunk meg. Felvont szemöldökkel követem Liam-et, aki a csomagjaimat, az előtte álló fekete Audiba rakja, aztán a harmadik házig csöndben sétálunk, végül beüti a kódot, így az ajtó csilingelve adja tudtunkra, hogy kinyílt. Talán az egész csak színjáték volt, és igazából Harry munkanélküli? Jó, ez elég nagy hülyeség…

-          Min nevetsz?- fordul felém kedvesen Liam, miközben előre enged az ajtónál.

-          Köszönöm. Csak azon, hogy Harry igazából munkanélküli.

-          Ezt miből vontad le?- nem lepi meg a furcsa állításom.

-          Valami menőbb épületre számítottam. – Nem válaszol, egyszerűen csak elvigyorodik és a elém mutat. A várt lépcsőház elmarad, helyette bordó fal és fehér márványkövek várnak, és egy negyvenes éveiben járó nő. Nagy szobanövények és csak egy ajtó és lift van a hatalmas íróasztal mellett.

-          Szia, Laura. Már nagyon vártunk. Én Sharon vagyok, itt a kártyád,- a nő kedves, ám nehezen érthető akcentussal szól hozzám. Kezet rázunk, bemutatkozom és elveszem a kis kitűzőt, amin egy rólam készült kép, a születési dátumom és nevem szerepel. Már a liftben vagyunk, amikor úgy érzem, menten elájulok. Csak most tudatosul bennem, hogy másodpercek kérdése, és végre láthatom Harry-t.

-          Miért van szükség erre?- bökök a mellkasomra csíptetett tárgyra.

-          Tűzálló, így tudnak azonosítani, ha…- nem fejezi be, mert meglátja falfehér arcomat.

-          Én reméltem, hogy ez valami menő dolog. Nem baj,- legyintek- úgyse fogom megszokni.

-          Néha, még én is elcsodálkozom egy-két dolgon,- sóhajtja, aztán már nincs idő az újabb kérdésemre, mert a lift ajtó kinyílik. Magabiztosan lépek ki, nem törődve azzal, hogy még egyszer se jártam itt. Modern gépeket és íróasztalokkal van tele a szoba, több ajtót is látok, amikre nevek vannak írva. Többször is körbe fordulok, Harry magas alakját keresem, még közepes hangon fel is kiáltok, hogy merre van, de nem érkezik válasz. Több férfi és nő is felém fordul, meglepett arcot vágnak, de nem szólnak vissza. Zavartan fordulok Liam-hez, aki barátságosan mosolyog rám, aztán gyengéden megfogja a kezemet és húzni kezd, pont az ellenkező irányba, mint amerre én indultam. Próbál beszélgetést kezdeményezni, de annyira elszorul a torkom és a gyomrom is összeugrott, hogy csak rövid, tömör válaszokkal illetem. Lassan megérkezünk egy ajtóhoz, de csak kinyitja előttem, nem jön be velem.

-          Örüljetek egymásnak, mondd meg Harry-nek, hogy bent maradok helyette, mehettek nyugodtan.

-          Aranyos vagy köszönöm, de ne túlórázz emiatt!- hálálkodom neki, de köti az ebet a karóhoz.

-          Amikor én utaztam a barátnőmhöz, akkor ő dolgozott helyettem. Ez így fair!- erre már nem válaszolok, mert nincs mit. Ha ők így osszák el egymás között, akkor teljes mértékben az ő dolguk. Becsukja mögöttem az ajtót, én pedig csak akkor figyelek fel, arra, hogy a szoba teljesen üresnek tűnik. Halvány sötétkékre vannak festve a falak, a padló fehér kő. A nagy tér két részre van osztva, az egyik felében barna bőrfotelek és egy kanapé van, könyves szekrénnyel és egy üveg asztallal, a másikban pedig hatalmas fa íróasztal géppel és papírkupacokkal. Tipikus, filmekbe illő iroda. Bár a sármos fickó késlekedik. Félve kopogok be a jobb oldalon található ajtón, ami olyan gyorsan nyílik ki, hogy alig van időm hátralépni, kis híján elsöpör Harry. Fél pillanat erejéig látom csak az arcát, aztán rögtön a karjaiba kap és szorosan magához ölel.

-          Úristen,- suttogja halkan a fülembe, közben a hátamat és a fejemet simogatja.

-          Te pedig bizonyára Harry vagy,- viccelődök, amire csak hitetlenül felnevet és annyira tol el magától, hogy megcsókolhasson. Heves kezdeményezését nehézkesen veszem fel, sose volt még ennyire vad, de kifejezetten tetszik. Valamit suttog, mikor egy pillanatra elhúzódik, hogy levegőt vehessünk, de nem hallom, olyan hangosan ver a szívem és csak az ajkaira tudok koncentrálni. Annyira hiányzott, hogy képtelen vagyok szavakba önteni. Csak most, hogy végre itt van velem és ölelhetem, érzem át, szörnyű volt a nélkülözés. Minden egyes porcikám könyörög az érintéséért és nem tudom megállni, hogy ne fogjam meg szorosan a kezét, ami eddig a derekamon pihent. Egyik lábamat a bal lába köré fonom, így közelebb húzva hozzám, de ő felbátorodva felemel a derekára.

-          Annyira…- suttogja a fülembe akadozva- el se tudod hinni, mennyire jó, hogy itt vagy. 

Kérdés

Sziasztok!
Ez nem amolyan könyörgés, mielőtt valaki félre értené. Én írom a történetet, mert szeretem. A kérdésem az lenne, hogy érdekel-e még valakit, mert akkor szívesen visszarakom a blogot nyilvánosra. Egy apró komit, írjatok ide vagy chatben és akkor felrakom a következőt. Nem fogok utána követelőzni stb. egyszerűen csak fölösleges akkor, ide kiraknom, ha nincs olvasó.
Köszönöm, kellemes hétvégét!

9.fejezet

9. fejezet

Harry komolyan vette a kérésemet, és tényleg nem írt. De nem csak aznap, hanem később se. Niall érkezésére is csak úgy értesültem, hogy felkeresett személyesen. Makacsságomból ítélve nem kérdeztem rá, hogy mi van Harry-vel, de amíg a szöszivel voltam, nem is jutott sokat az eszembe. Niall sokkal jobb társaság, mint ahogy azt képzeltem. Mivel Koppenhágában, még nem sokat járt, ezért a pár nap alatt, a létező összes szabad idejét,- amit nem a nyomozás töltött ki-, velem rohant minden nevezetességhez, esténként pedig bárokba és még színházba is elmentünk. Természetesen, a bátyámmal is sokat beszéltem, megtartottunk a szokásos Így jártam anyátokkal maratonunkat. A kedvenc részeinket, még pár évvel ezelőtt válogattuk össze, egy pendrivra, azóta pedig mindig megnézzük őket. Most ugyan, Esther is csatlakozott hozzánk, de élveztem. Dávid sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb mellette, sokat segít neki. Dávid nem hiperaktív, és egyéb betegségben sem szenved, de olyan szinte szétszórt, hogy néha az egészségét veszélyezteti.

-          Laura, csörög a telefonod!- szól Niall, én pedig automatikusan fogadom a hívást.

-          Haló?- a kávés csészém szélét szorongatom, miközben meghallok valamiféle búgást a vonal túlsó oldalán.

-          Sajnálom,- Harry hangjára azonnal elmosolyodom. Kit érdekel, hogy rám akarta erőltetni a dolgait, ha már a hangjától elolvadok?- Ott vagy még? Nézd, tudom, hülye voltam.

-          Itt vagyok. És hiányzol. – Nem akarok hazudni neki azzal, hogy semmi baj vagy, borítsunk rá fátylat, mert biztos vagyok benne, ha megint találkozunk, tisztázni fogom vele ezt.

-          Te is, nagyon. Más fél hét, és ott leszek a reptéren, ha szeretnéd, még táblám is lesz!

-          Naná! Ha megoldható szép kék legyen. De lehet, kelleni fog egy piros rózsa a kezedbe, hogy felismerjem az arcodat.

-          Bármi!- közben Niall-nek eltátogom, hogy kivel is beszélek, de csak vigyorogva bólint egyet, hogy tudja. Fogadok, hogy mindennap beszéltek! Tuti, elmesélte neki a hatalmas nagy esésemet, a színház előtt. A magas sarkú cipő és én nem vagyunk jó barátok többé!

-          Szívesen beszélnék még veled, de Niall-el van éppen randim,- az említett felkapja a fejét és felnevet a kijelentésemre, majd bele kiabál a telefonba, hogy milyen jó nő vagyok- ne higgy neki!

-          Ó, dehogynem. Ha perverz lennék, megkérdezném, hogy milyen nadrág van rajtad, de úriember hírében állok.

-          Persze,- szólok szarkasztikusan. Ha csak eszembe jutnak a piszkos kis megjegyzései, rögtön elpirulok. – Este írok, ha haza értünk. Legyen gyönyörű napod!

-          Rendben, várni fogom. Neked is! Csak még egy utolsó kérdés…

-          Igen?- időközben Niall kifizeti a számlát, és segít felvenni a vékony kabátomat.

-          Milyen nadrág van rajtad?- nem válaszolok, csak felnevetek és kinyomom a telefont, de még egy képet küldök az új sportcipőmről, amit tegnap kaptam, amolyan előszülinapi ajándékként. A zsebembe süllyesztem a telefont, de valami furcsa megkarcolja a bőrömet, ahogy kihúzom a kezemet. Egy kis papírt húzok elő, aminek egyik oldala tökéletes élre van hajtva.

-          Mit jelent ez?- Niall nem érti, amikor átnyújtom neki a lapot, mert magyarul írták rá. „Aranyos ez az ír fickó. A barátnője pedig olyan kis védtelen.” Amint lefordítom neki, hosszas telefonálásba kezd. Csúnya szavakat és mondatfoszlányokat kapok csak el a beszédéből, de csak az elején, mert az ötödik hívását, már írül bonyolítja le. Legalábbis én erre a nyelvre tippelek. Amint kiérünk a kávézóból, megragadja a karomat, és az autójához vezet. Megvárja, míg beülök és becsatolom az övemet, csak utána indít, de akkor olyan gyorsan, hogy belesüppedek az ülésbe. A telefont az ölébe ejti, a zsebéből pedig fülhallgatót halász elő, amit rögtön csatlakoztat is, így mindkét kezével a kormányt tudja fogni, és jobban tud koncentrálni is a forgalomra. A papír még mindig nála van, így Harry-nek nem tudom lefotózni, de küldök neki egy üzenetet. Azonnal visszaír, de ő kevésébe izgatott, mint én. Nyugodtan kezeli a helyzetet, legalábbis az üzeneteiből csak ezt tudom kivenni. A kezeim és a lábaim egy ütemre remegnek. Ki a franc szórakozik velem? Tudtam, hogy már elsőnek a rendőrséghez kellett volna fordulni. Többen vannak, és talán gyorsabban át tudták volna böngészni a felvételeket és a papírokat. Bár, a magyar rendőrségre nem szívesen bíznék bármit is…

-          Jó. Mona biztonságban van. Téged pedig haza viszlek, összepakolsz, aztán indulunk Londonba.

-          Mi? Nem!- olyan indulatosan kiáltok rá, hogy összerezzen. Nem fordul felém, de látom, hogy arcán az izmok megfeszülnek, és erősebben szorítja a kormányt is.

-          Elhiheted, nekem se leányálom, egész héten utazgatni, de ha egyszer Harry ezt szeretné, ezt látja jónak, akkor megteszem.

-          Nem érdekel, hogy mit akar. Őt csak bízd rám. Amint visszaérünk a bátyám házába, beszélek vele. – Az út ezek után néma csendben telik, csak néha szitkozódik egyet, mikor Harry zaklatja telefonon. Amint leparkol a ház elé, kikötöm az övemet, de nem szállok ki rögtön. Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy megértessem Niall-el angolul amit akarok.

-          Szóval, nagyon szépen köszönöm, hogy eddig vigyáztál rám, és hálás vagyok amiért ide utaztál, de… Mind a kettőnknek jobb lenne, ha visszarepülnél Angliába. Legyél a barátnőddel, bizonyosodj meg róla, hogy jól van, engem pedig felejts el. Semmi bajom nem lesz, szinte biztos, hogy csak veletek akarnak szórakozni. Én pedig nem akarok ebbe belefolyni,- olyan gyorsassággal hadarom el, ami engem is meglep. Nagyon sokat fejlődtem, az utóbbi hetekben, köszönhetően annak, hogy igazából csak a szüleimmel és a bátyámmal beszéltem néha magyarul.

-          Sajnálom,- kedvesen végig simít a vállamon- nem hazudtam. Tényleg jól éreztem magam veled, és én tartozom hálával. Lassan többet fogok tudni a dán történelemről, mint az írről.

-          Ugyan, annál nem nehezebb. Ittak, verekedtek és ittak. – A hét eleje óta ezzel piszkálom, és mindig történelmi vitákba kezdtünk, de most csak felnevet, aztán fél oldalasan, amennyire a váltó engedi, magához ölel. Gyorsan szállok ki, majd rohanok a házba, hogy minél előbb beszélhessek a göndör fiúval. Olyan boldog voltam, amikor felhívott és bocsánatot kért. Alig ismerjük egymást, ő mégis Angliába akar vitetni. Azonnal indítom a Skype hívást, amit másodperceken belül el is fogad. Egyszerre kezdünk el beszélni, ő dühösen én pedig higgadtan és csendesen, ezért szólok neki, hogy kezdje ő.

-          Szólok Niall-nek visszamegy érted. Remélem, azért hívtál mert meggondoltad magadat.

-          Nem, Harry,- parancsoló hangneme és eszelős tekintete megijeszt- azért hívtalak, hogy fejezd be. Fejezd be ezt az egészet,- most már én is hangosabban beszélek a kelleténél.

-          Mit? Csak védeni próbállak, de így, hogy nem egy országban vagyunk, nem olyan könnyű. A szüleiddel simán megbeszélem, vagy hamisíthatok egy email-t is, az egyetem nevében.

-          Nem vicceltem. Vagy véget vetsz ennek, vagy végeztem!- kiáltom hangosan. Meglepi a kirohanásom, másodpercekig méreget a kis kamerán keresztül, idegesen rágcsálja ajkait. Én nagyokat lélegzek, érzem, ahogy a vérnyomásom az egekbe szökik, és utána nincs megállás. Kapkodom a levegőt, úgy érzem a tüdőm megszűnt létezni, a kezeim pedig remegnek. Elhomályosodik a tekintetem, nem látom már Harry-t, csak a kétségbeesett kiáltását hallom. A csattanásra, ahogy lefordulok a székről, az óriási bernáthegyi is befut a szobába. Lefekszik mellém, orrával az arcomat bökdösi, halkan nyüszít, én pedig azonnal a fejéhez kapok. A puha szőre végig csúszik ujjaim között, ahogy mancsát rám rakja, fokozatosan csillapodok le. Homlokomon verejtékcseppek csöpögnek le, ahogy felülök, a pólóm aljával törlöm meg, aztán szomjasan kapok az üvegem felé. 

-          Laura!- kiáltja barátom megkönnyebbülve, mégis remegő hangon, ahogy újra meglát a kamera előtt. Még nem tudok megszólalni, csak próbálom elnyomni a remegést és a szörnyű hányingert, ami kerülget. Próbálok egy mosolyfélét magamra erőltetni, mégse szerencsés egy fiúnak így látnia a barátnőjét. Percek múlva tudok csak megszólalni, akkor is csak halkan.

-          Ne haragudj,- ez az első amit mondok. A kutya, akit Kócosnak hívnak, nem tágít mellőlem, nagy fejét ölembe hajtja és sűrűn néz fel rám, mintha ellenőrizne.

-          Ne viccelj!- csattan fel- nem tehetsz róla. Én kérek bocsánatot, amiért ennyire felhúztalak. Egyszerűen, csak megőrülök a tudattól, hogy nem vagy itt velem. Két hétig folyamatosan tudtam rád vigyázni, de most…- nem kell befejeznie ahhoz, hogy megértsem mit akar mondani. Nehéz, nehezebb mint gondoltam ez az egész távkapcsolat. Alig telt el egy hét, de én már most úgy érzem, nem bírok ki többet nélküle. Órákon keresztül beszélünk ezek után, teljesen mindennapi témákról, olyanokról is, amiket még sose veséztünk ki.  Csak akkor szakítjuk meg fél órára a beszélgetést, amikor haza érkezik Dávid és Esther.

-          Te komolyan főztél?- Esther nagy szemeket ereszt, Dávid pedig gyanúsan méreget és a kukában a nem létező ételes zacskókat keresi.

-          Volt segítségem,- mosolygok rájuk. Harry-vel egy kicsit másmilyen sütni, főzni, mint mondjuk anyuval. Barátom mindenből viccet csinált, ezért volt, hogy leejtettem a kanalat, vagy neki mentem a hűtőnek annyira zavarba jöttem egy-egy piszkosabb megjegyzésétől.

-          Most már tényleg megakarom ismerni azt a fiút,- szól Esther a vacsora végén, amiből semmi se maradt. Eredetileg nyolc főre készült, tehát legalább holnapra is maradt volna, de annyira megörültek a főtt kajának, hogy többször is szedtek.

-          Milyen srác? Én azt hittem anyutól van a recept!- kapja fel a fejét Dávid. Estherrel egyszerre csapunk a homlokunkra, majd inkább magukra hagyom, amíg lehiggad a bátyám. Néha, kicsit rosszul viseli, ha fiúk vannak körülöttem. Szó sincs verekedésről vagy egyéb rivalizálásról, egyszerűen csak megszólal benne a bátytigris. Mivel Harry elugrott a boltba, ezért írok Niall-nek, hogy sajnálom a viselkedésemet, és nagyon köszönöm, élveztem a vele töltött napokat. Átküldöm neki a képeket, amiket készítettem róla, amikor a Kis Hableánnyal áll, vagy amikor a vidámparkban egy kacsát üldöz. Különös bizsergés fut végig a testemen, amikor barátom visszatér és ruházata csak egy pizsama nadrágból áll.

-          Ki sminkelted magad?- kérdezi szemtelen mosollyal az arcán, amikor a géppel együtt befekszik az ágyba és oldalára fordulva néz a kamerába.

-          Nagyon vicces vagy,- motyogom orrom alatt, és közben tenyereimet arcom két oldalára tapasztom.

-          Már mindegy, láttam!

-          Ízlett nekik a kaja. És még mindig nem tudom, hogy ejtik- nevetek fel. Percekig próbálta nekem megtanítani a francia étel nevét, amit elkészítettem, de semmi nem maradt meg belőle.

-          Én mondtam. Ez volt első recept, amit teljesen egyedül próbáltam ki.

-          Nos, ha úgy vesszük nekem is,- mosolygok rá. Amikor látom, hallom a hangját, vagy csak olvasok tőle egy üzenetet, mindig felfelé görbül a szám.

-          Van valami nagyon fontos, amit meg kéne vitatnunk…

-          Igen?

-          Ha te láthattál engem félmeztelenül, akkor én miért nem?- végre, nagy nehezen, eltűnt a pír az arcomról, most viszont a lábujjam is felgyullad. Kösz. Zavarban érzem magam. Megint. Aranyosan mosolyog rám, semmi követelőző nincs a tekintetében, inkább csak huncutság és még valami különleges.

-          Ha jó fiú leszel, talán megmutatom a vádlimat.

-          Azt már láttam,- nyafog és keresztbe fonja karjait mellkasán. Felkarján kidagadnak az erek, izmai tökéletes látványt nyújtanak.

-          Válogatós.

-          Mit is mondtál, mikor mutatod meg?- hadarja el gyorsan, én pedig felnevetek. – Mellesleg, hagy emlékeztesselek arra, hogy két hete még váltig állítottad, nem fekszel le velem.

-          A lábam mutogatása és a szex kicsit más,- pontosan tudja, hogy még sose voltam fiúval, de nem űz gúnyt a témából.

-          Bármivel kezdhetünk,- szemei most már feketék, arca is megváltozott, eltűntek az édes gödröcskék. Ha kényszerítenének se tudnám megmondani, hogy melyik arckifejezése tetszett jobban. A mondata több reakciót vált ki belőlem, mint amennyit képes lennék kezelni. Egyszerre rémiszt meg és indít el bennem valamit, valamit ami érdekes gondolatokat sodor agyamba. Zavartan túrok hajamba, aztán felnevetek, mikor meglátom, hogy ő is ugyanezt teszi. Nem bírom tovább a feszültséget amit a kínos csönd és a bevillanó képek okoznak.

-          Ne haragudj, de a bátyám szólt!- dehogy szólt. Esther nem engedi neki, hogy megzavarjon amíg Harry-vel beszélek, de valamiféle kifogást muszáj volt találnom.

-          Semmi baj, úgyis veszek még egy hideg zuhanyt.

-          Én egy fürdőt,- csúszik ki meggondolatlanul a számon. Mi? Mi a francért mondtam én ilyet?

-          Szórakozol velem, Laura?- förmed rám.

-          Jó zuhanyt!- nem várom meg a válaszát, a piros ikonra kattintok. Nagy levegőket veszek, és keményen próbálom másfelé terelni a gondolataimat, de elbukok.

-          Laura? Van rajtad ruha?- Dávid magyarul kiabál be nekem. Összerezzenek a hangra, ami az ajtó másik oldaláról jön. Kitárom, aztán összeráncolt szemöldökkel nézek rá, hogy mi baja van.

-          Azt hitte, hogy skype szexeltek Harry-vel,- szól közbe Esther a háttérből.

-          Kellett neked megtanítanod magyarul,- morogja Dávid, aztán végig néz rajtam, ellenőrizve kinézetemet- jó. Ezek szerint úri ember.

-          Persze,- bólogatok és egész hihetőre sikerül. Igaz, percekkel ezelőtt célzott arra, hogy nem ártana félmeztelenre vetkőznöm, de nem kell mindenről tudniuk.

-          Miért jelölt be Facebook-on? A kezedet nem tőlem kell kérnie,- kis csönd lesz, Esther még a tévét is kikapcsolja, az arcáról mindent le lehet olvasni. Ő is kételkedik a bátyám épeszűségében.